Teremtésvédelmi kalendárium – Március idusán

„Észreveszem, hogy néhány napja másképpen ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull…

…már ilyesmit gondolok: »Talpra, magyar«. Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is. ”

(Márai Sándor: A négy évszak)

Nekünk, magyaroknak ma van az 1848-as szabadságharc emléknapja, és ez az ünnep nagyon jó helyen van itt, március idusán! Akár tiltott, akár szabadon megtartott, vagy éppen megosztást hozó volt is az évek során, mindig újra szembesít a márciusi ifjak tiszta eszméivel, és ennek fényében mérlegre kerülnek az esztendő történései, tetteink, gondolataink és szándékaink. Ahogy idősödik az ember, a nap időjárásáról is sokasodnak az emlékeink, volt esős, mint az a bizonyos legelső, sokszor szeles, didergető, néha napsütéses, igazi márciusi meglepetésekkel szolgáló. Sok városi ember számára pedig talán az első tavaszi nap, amit az ünnep örömére a szabadban tölt el, kokárdásan, az ország valamelyik Kossuth terén, Petőfi-szobra előtt!

Ilyenkor, a márciusi fényben, a még lombtalan fák alatt látszik meg talán legélesebben, hogy milyen alapvető különbség van a teremtett világ élőlényei és az ember által alkotott dolgok között! A városban az utak, az épületek, a hidak télen tovább szürkültek, koptak, romoltak. De a fák rügyei fényesen, tisztán várakoznak a tavaszra! Igen, zöld robbanásokkal hamarosan újra kitör a kikeleti víg erőszak… Honnan van bennük ez az erő, ami ilyen hatalmas lendülettel tör elő a kemény kéreg alól?

Ha a fát kivágjuk, és gerenda készül belőle, ami a tetőt tartja az emberi hajlék fölött, már csak a romlás, oszlás erőinek engedelmeskedik, mert elhagyta az élet összetartó ereje. Hasonlatossá válik a földi kincsekhez, amit a moly, a rozsda lassan megemészt… Amíg azonban a földbe gyökerezik, élő víz kering benne, koronája a levegőégbe nyújtózik, a nap fényét, melegét hasznosítva bontja ki leveleit, hozza virágát, termését, és érleli meg a magját. Igaz, arra csak ritkán gondolunk, hogy a levelekben folyó asszimiláció révén kerül a légkörbe az oxigén, így nyeli el újra a széndioxidot a növény, testükben őrzik a tavaszi vizeket a fák, nyáron ezt adják vissza páraként a légkörnek, ősszel lehulló lombjuk pedig a humusztakarót újítja meg folyamatosan. A növényvilág nemcsak haszonélvezője, de alakítója, gazdagítója is élő környezetének. De ahol a talajt lezárjuk betonnal, kővel, aszfalttal, ott megszakad ez a körkörös megújulás, gondos újrahasznosítás, az avar maradéka sáros vagy poros szemétként szorul meg ott, ahová télen a szél bekotorta. De még ebben is mennyi sápadt csíranövény, apró állat igyekszik életteret találni!

A városlakó, ha az ünnep tiszteletére gyalogosan kióvatoskodik mesterséges éghajlatú otthonából, talán észrevesz valamit ebből a különös feszültségből, ami a kormos, töredezett, szemetes járda reménytelen avulása, és a mellette szabadon maradt füves útpadka fékezhetetlen erejű zöldülése, újjászületése között feszül. Melyik világhoz van több közünk? Különös, hogy ami az autóval suhanó ember számára épül, és látványként, reklámként, közlekedési táblaként őt szolgálja, annak terhe zajként, porként a gyalogosan arra tévedő számára teszi élhetetlenné, járhatatlanná az utcákat… Na de Márait követve, úgy illik, hogy térjünk vissza a mai napon Petőfi gondolataihoz:

„…Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!” (Petőfi: A XIX. század költői)

A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi így valósulnak meg majd egyszer Petőfi reményei szerint. Ma, a XXI. századra kitágult a világ, a jog asztalánál már nem csak a ma szegényei, de a jövő nemzedék és a teremtett világ minden lakója helyet kér. Ha a bőség kosarának a Föld természeti kincseit tekintjük, abból bizony mi, magyarok a ránk eső résznek csaknem a dupláját vesszük ki az ökológiai lábnyomunk számításait nézve. Hogy valóban a szellem napvilága ragyog-e már minden ház ablakán, vagy csak valamelyik képernyő fénye villódzik, ezen el lehet gondolkodni, de még mindig megmarad a szabadságunk, hogy a felismert értékek mentén jó irányban változtassunk az életünkön, és felelősen gondját viseljük közös otthonunknak! A márciusi újjászületésben, az ünnep fényében mindez nem is tűnik olyan reménytelennek…

Kép és szöveg: Lechner Judit

Magyar Kurír