Valóban Isten műve – Merényi Zita és Thullner Zsuzsa a nigériai misszióról

– Hogyan és kitől jött a gondolat, hogy kiutazzatok Nigériába?

Zita: Afréka és Csókay András évekkel ezelőtt tanúságot tettek a Párbeszéd Házában. Szerettem volna megmondani Afrékának, hogy szívesen mennék velük Nigériába, de nem volt merszem. Másnap reggel hívtak egy ismeretlen számról. Először nem vettem fel. Afréka volt, képeket kért tőlem az előző estéről. Így indult a kapcsolatunk. Később készült velem egy interjú A Szív újságba, ott említettem, hogy szeretnék eljutni Nigériába Afrékával és Csókay Andrással – ezt olvashatta Réka.

Mindig bennem volt, hogy jó ügyeket emeljek fel a fotóimmal.

Attól kezdve egyértelmű volt, hogy megyünk, bár a pandémia miatt többször későbbre kellett halasztani a missziót. Végül februárban utaztunk.

Zsuzsa: Én akkor kezdtem többet interjúzni Rékával, amikor 2020 tavaszán kinn rekedt Nigériában, mivel a járvány miatt lezárták az országhatárokat. A Magyar Kuríron és az Új Emberen keresztül rizsre való pénzadományt gyűjtött az éhezőknek. Az internetes interjúk során nagyon jóban lettünk. Hallottam, hogy Afréka kiviszi Zitát Nigériába, kicsit irigykedtem is. Egyszer csak engem is meghívott! Az utolsó pillanatig nem hittem, hogy megvalósulhat a missziós út: amikor megkaptam a repülőjegyeket, akkor eszméltem, hogy tényleg mehetek.

Afrika fontos nekem, sokat beszélünk róla közösségemben, a Sant’Egidióban is. A római közösség tagjai békét közvetítenek afrikai országokban, Mozambikban, Dél-Szudánban, a Dél-afrikai Köztársaságban, és segítik az AIDS-betegeket.

– A családjaitok mit szóltak az afrikai úthoz?

Zita: Egyszer valaki mondta anyukámnak, hogy vigyázzon rám. Azt felelte: „Zitára már a feljebbvalók vigyáznak.” Most meg sem lepődött, betörtem már őt: Afrikában és Izraelben is jártam korábban. A missziós csapat még biztonságosabb is, mint ha egyedül utaznék.

Zsuzsa: Meglepődött a családom, különösen a férjem, aki biztosan féltett is. A lányaim örültek és izgultak. A nagyobbik azt mondta, csomagoljam be őt is a bőröndbe, mert szeretne jönni. Egy rendezvényen megbeszélte Afrékával, hogy ha nagyobb lesz, ő is mehet majd. Induláskor körülöttem mindenki azt érezte, hogy Afrikában félelmetes dolgok vannak. Az ókori rómaiak is azt írták a térképeikre Afrikánál: Hic sunt leones (itt oroszlánok vannak). Réka sokszor bátorított, hogy nagyon kedves emberek fogadnak majd minket, és vigyáznak ránk.

Amikor megérkeztünk, szinte belevesztünk a vendégszeretetükbe, jó élmények értek minket, így már a gyerekeim is érezték, hogy biztonságban vagyunk.

– A budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson (NEK) találkoztatok a nigériaiakkal?

Zita: Az Afrika-napon találkoztam először az Onitshai Egyházmegyéből érkezett Valerian Okeke érsekkel, Izunna és Basil atyával.

Zsuzsa: A NEK előtti péntek este Karcsi (Mocsári Károly zongoraművész, Thullner Zsuzsa férje – a szerk.) koncertet adott az Afréka Alapítvány javára. Már akkor összeismerkedtünk velük. Találkoztunk az Afrika-napon is, de szaladnom kellett megírni a tudósítást…

– Nigériában milyen környezetben voltatok?

Zsuzsa: Onitshában, egy elkerített városrészben. Ott található a Borromeo Szent Károly Kórház, a papi szeminárium, a kisszeminárium, a házak, ahol a dolgozók a családjaikkal laknak, a templomok, a nővérképző és a halottasház, ami nagyon fontos számukra. Réka mesélte, ha valaki meghal, az emberek nagyon szomorúak és sírnak, de a temetésen mindenki fehérben van és ünnepel, hiszen a halott a mennybe ment. A halottasházban tartják a búcsúztató szertartást, az elhunytakat pedig a házaik mellé temetik, mert nincsenek temetők.

Zita: Amikor bejáráson voltunk, nem tudtuk, hogy halottakhoz is megyünk. Csókay András behúzott egy udvarra, ahol azt hittem, betegek fekszenek letakarva. Nem mozdultak, furcsa volt az egész. Aztán kiderült, hogy halottak, fel vannak töltve formalinnal, ezért nem indulnak bomlásnak. Amikor később visszamentünk, több holttest is ki volt takarva. Itthon nem kerülünk ilyen közel az elhunytakhoz, ott ez természetes. Sokan fiatalon halnak meg: egy apa és a fia autóbalesetben vesztette életét az ottlétünk alatt. Csókay András mesélte, hogy a kórházban próbáltak újraéleszteni egy egy-két éves babát, de nem sikerült megmenteniük. Mindig elmondta azt is, hogy van feltámadás – ennek tudatában voltunk ott.  

– Milyen tapasztalataitok vannak arról, hogy az elkerített városrészen kívül milyen az élet?

Zsuzsa: Megmutatták nekünk a misszió több színterét. Az érsekségnek tizenkét kórháza van. Csókay András a nagy kórházban végzi az idegsebészeti műtéteket, Réka pedig kijár gyógyítani a kisebbekbe is. Mi három olyan kórházat látogattunk meg, ahol az Afréka Alapítvány projektje zajlik. Afréka egy nap kétszáz beteget fogad, és ellátja őket gyógyszerrel. Olyanokat, akik soha nem jutnának el orvoshoz, vagy csak nagyon ritkán, hiszen Nigériában nincs társadalombiztosítás. Minden pénzbe kerül az állami, az egyházi fenntartású és a magánkórházakban is. A betegek kilencven százaléka maláriás volt. Akik nemrég kapták el a betegséget, azokat olcsó gyógyszerrel gyógyítani lehetne. Nagyon szomorú, hogy sokan mégsem kapnak orvosi ellátást, így meghalnak, holott minimális összegbe kerülne a gyógyításuk. A betegek között sok a nagycsaládos édesanya, általában négy-hat gyerek van egy családban.

– Hogyan viselkednek ott az emberek?

Zsuzsa: Az utakon iszonyú volt a hangzavar. Dudáltak, zene szólt mindenütt. Két órába telt, mire egy ötven kilométerre fekvő helyre eljutottunk. Láttunk olyat, hogy az autóból kiszállva összeverekszenek az emberek, de a nézeteltérés általában nem volt jellemző. A szelíd, kedves arcukat láttuk inkább. A gyerekek mindig hozzánk rohantak, körbevettek bennünket, simogatták a hajunkat, fotózkodtak velünk. Amikor a térdeléstől piszkos lettem, rögtön három gyerek porolta le rólam a földet. 

Zita: A nővérképzőben volt egy beszélgetés a Hungary Helps program munkatársaival. A végén megrohamoztak a lányok, hogy szelfizzünk. Előtte épp levettem a szandálomat, mert a csoportképhez fel kellett állnom egy székre. Fotózás közben éreztem, hogy valaki megkopogtatja a lábam: az egyik lány fel akarta adni rám a szandálomat.

– Hogyan kommunikáltatok velük?

Zsuzsa: Afrikában jól beszélnek angolul, csak furcsa kiejtéssel. Igyekeztünk elsajátítani pár igbó szót. Mindenkinek felderült az arca, ha igbóul köszöntöttük őket: mosolyogtak, tapsoltak örömükben.

– Milyenek voltak a körülmények? Hogyan zajlott egy napotok, és miket ettetek?

Zita: Kaptunk Zsuzsával egy apartmant, saját szobánk volt fürdőszobával, vécével, nappalival. Meleg víz ott nincs, de a hideg víz is kellemes hőmérsékletű.

Zsuzsa: Reggel 6-kor misére mentünk a templomba vagy Izunna atya, a kórházigazgató miséjére, a kápolnába. Ő fél 8-8 körül mindennap velünk reggelizett. „Afrikai idő szerint”, kényelmesen készülődtünk, 9 körül indultunk az utunkra.

Zita: Sok zöldséget ettünk, avokádót, afrikai spenótot, afrikai töklevelet, ananászt, rizst hallal, főzőbanánt sütve, gesztenye ízű krumplit, néha krumpli ízű banánt. Az afrikaiak a húsok közül csirkét, marhát és kecskét esznek. Rengeteget nevettünk az étkezések alatt, főleg magunkon.

Zsuzsa: Volt mojmoj, ami egy afrikai babos étel. Egyes ennivalókat velünk meg sem kóstoltattak, mert tudták, hogy a magyarok azokat nem bírják megenni. Ilyen például a fufu, ami egy magvakból készített gyúrható valami; egy nagyon furcsa ízű levest esznek hozzá. Mindig ugyanabban az időben ettünk, és mindig hasonló volt a menü.

– Mi volt számotokra a legmegdöbbentőbb élmény?

Zita: Nekem a koponyaműtét. Egy Obi nevű fiú csontdaganatát távolította el Csókay András. Soha nem voltam még műtéten. Nem tudtam, fogom-e bírni, de lehetetlen volt nem nézni, annyira vonzott a látvány.

Úgy éreztük, művészet, amit András csinál, és örültünk, hogy a részesei lehetünk ennek a csodának. Nyitottak lettünk mindenre, a szagokra, a füstre, a vérre.

Nagyon izgultunk Obiért. Amikor előző este meglátogattuk, csak arra tudtam gondolni, hogy sikerüljön a műtét. Kiírtam Facebookra is, hogy sok-sok imára van szükségünk. Az operáció után pár órával meglátogattuk Obit. Csókay András mondta neki, hogy mozgassa meg a lábát. Amikor másnap visszamentünk hozzá, már fel tudott ülni.

Zsuzsa: Megéreztem, hogy

ez a misszió még Andráson és Rékán is túlmutat: valóban Isten műve.

Itt van egy gyerek, aki néhány éven belül belehalna a daganatba, és az Úr ideküld egy magyar orvost, aki olyan, mint az ő meghosszabbított keze, és lehetővé teszi, hogy ez a kisfiú éljen. A maláriás betegek is belehalnának a betegségbe, de itt van Réka, így életben maradhatnak. Megrendítő, hogy az orvosainkon keresztül az Úr visszaadja az életet ezeknek az embereknek. Az is szép, ahogyan ők együtt dolgoznak. András kezdte a missziót, később csatlakozott hozzá Réka, aki rendkívül energikus és kreatív ember, így felfuttatta azt. András örül ennek, egymás munkájára pedig tisztelettel és szeretettel tekintenek.

Számomra a legkülönlegesebb élmény az Amaca nővérrel való találkozás volt. Ő tizennyolc évvel ezelőtt alapított egy szerzetesrendet. Réka már mesélt róla korábban, akkor nem értettem, miért kellett egy új szerzetesrendet alapítani, hiszen sok van belőlük szép karizmákkal, és Európában úgyis kevés az új hivatás. Miért nem ezekhez igazodnak? Elmentünk Ogidibe, az általuk működtetett iskolába. Amikor ott voltunk, mindez már nem volt kérdés számomra.

Afrika egészen más világ, az Egyház ott fiatal és életteli.

Amaca nővér rendje is tele van életerővel, energiával. Nigéria számos városában jelen vannak, sőt még négy másik országban is, összesen százötven szerzetes nővérrel. Tanítják a gyerekeket, egészségügyi ellátást nyújtanak a szegényeknek, árvaházakat tartanak fenn – azt teszik, amire ott szükség van. Az iskola kis épülete melletti kertben láttam, hogy mindegyik szerzetes nővér mennyire vidám és kedves. Énekelve és játszva tanítják a kicsiket. A szegénység miatt minden családból csak egy gyerek kerül az iskolába. A többiek nem tanulhatnak, pedig bennük van Afrika jövője. Kérdeztem Rékát, mennyibe kerül a tandíj. Húszezer forintnak megfelelő összeg évente – sokszor nem tudnak ennyit előteremteni a családok. Az Afréka Alapítvány támogatja ezeknek a gyerekeknek az oktatását is, Réka áprilisban újabb adományt szeretne vinni nekik. Büszke vagyok rá, hogy van egy magyar misszió, ami Európából odafigyel Afrikára, egy olyan alapítvány, amit érdemes támogatni.

– Mivel magyarázzátok, hogy Afrikában ilyen vidámak az emberek?

Zsuzsa: Nem gondolkodtam azon, hogy miért, de minket is beszippantott az élő, vidám, reményteli hitük és természetük. Az afrikai fiatal egyház sokat adhat nekünk, európaiaknak. Olyan ez, mint amikor egy családban egy kamasznak feléled a hite, rácsodálkozik a teremtett világra, Isten áldásaira, a szülők pedig rácsodálkoznak a gyerekük áradó, lelkes hitére.

Zita:

Az afrikaiak semmihez nem ragaszkodnak, csak bíznak. Nem fontos nekik az idő, azt sem tudják, milyen nap van.

Zsuzsa: Mégis van egy nagy ellentmondás. Ha valakit megkérdeztem, szeret-e itt élni, azt felelte, nem. Az országban dúl a korrupció, a Boko Haram által üldözött keresztények menekülnek északról. Sokan nem látják a kiutat, nem tudják, hogyan lehet itt élni. Európa sokat adhat Afrikának a misszióval, a felhalmozott tudással, szellemi energiával.

– Mire tanított titeket az ott élők mentalitása?

Zsuzsa: Mi olyan sok mindenen fennakadunk, problémázunk. Ezeknek az embereknek sokkal nagyobb nehézségeik vannak, mégis örülni tudnak az adott pillanatnak, egymásnak, oda tudnak figyelni egymásra. 

Zita: Engem most üldöz egy bibliai idézet. Ma is ezt húztam itt, a munkahelyemen a dobozból: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly rágja, (…) hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben.” A mosolyok, ölelések a kincsek, amelyekkel gazdagabbak lettünk, ezeket érdemes gyűjteni nemcsak Afrikában, hanem itthon is.

Tanuljunk meg örülni egymásnak, ahogyan ők örültek nekünk!

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Fábián Attila, Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.