Ha ez az elképzelhető legjobb világ, akkor milyen lehet a többi? – Gondolatok világjárvány idején

Arra kértük Gájer Lászlót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar 2-es Számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének vezetőjét, hogy tekintsen rá a kérdésre az újkor egyik katasztrófahelyzete, az 1755-ös lisszaboni földrengés és annak hatása tükrében.

Prédikációjában Tóth Tihamér egyszer egy kisgyermek váratlan haláláról beszélt, felidézve, hogy a szülők az esemény hatására elfordultak a hittől, és megkérdőjelezték annak az Istennek a jóságát, aki a gyermek tragikus halálát megengedte. Magunk is szembesülünk időről időre azzal, hogy emberi életek roppannak össze, mert nem bírják hordozni az őket ért csapásokat, miközben a rájuk nehezedő terhek egyáltalán nem arányosak az életvitelükkel vagy a szándékukkal, és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy megérdemelték volna azokat. Az ilyen helyzetek pedig – melyeket Simone Weil egyszerűen szerencsétlenségnek nevezett – nemegyszer annyira megrendítik a Gondviselésbe vetett bizalmunkat, hogy megkérdőjelezzük Isten jóságát is.

Sokan megfogalmazták már a maró dilemmát, miszerint Isten nem lehet jó és mindenható egyszerre.

Hiszen ha mindenható volna, akkor nem lehet jó, mert megengedi a szerencsétlenséget, ha pedig jó, akkor nem lehet mindenható, mert megtörténik a szerencsétlenség is. Miként lehet jó az Isten, ha nem akadályozza meg a tragédiákat és azokat a helyzeteket, amelyeket elszenvedőik nem érdemeltek meg? Miként lehet mindenható az Isten, ha nem áll módjában megóvni bennünket a meg nem érdemelt és elviselhetetlen csapásoktól?

E kérdések, vagyis a Gondviselés és Isten jósága körül megfogalmazódó kételyek toposzává vált a Lisszabont a 18. században sújtó földrengés, melyről Voltaire így írt: „Alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá.”

Ezek a sorok a Candide című regényből valók, és arról a földrengésről számolnak be, amely 1755. november 1-jén romba döntötte a luzitán fővárost.

A kataklizma az azt követő szökőárral és tűzvésszel együtt talán százezer áldozatot is követelt.

Az események következtében mintegy húsz templom teljesen elpusztult a városban, melyek maguk alá temették a mindenszentek ünnepére összegyűlt tömegeket. Sokan a Tajo folyó torkolatában horgonyzó hajókra menekültek, ám a tenger alatti rezgések hatására keletkezett hatméteres hullámok szétzúzták a hajókat is. A természeti csapás következtében kialakult tűzvész további hat napig tombolt a városban, így

Lisszabon olyan elemi erővel megnyilvánuló katasztrófa helyszíne volt akkor, amilyet azóta is ritkán láttunk az emberiség történetében, különösen Európában.

Leibniz népszerű írása, az 1710-ben kiadott Teodicea című értekezés tekintélye a földrengés után hirtelen megcsappant, a szöveg ugyanis Isten jósága mellett érvelt, számot vetve az emberi szabad akarat és a gonosz hatásával is. Leibniz a kötetben olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy miként valósul meg Isten mindenhatósága, ha nem tudja kiküszöbölni a világban lévő gonoszt, illetve hogy miként egyeztethető össze Isten jóságával a csapás, a szerencsétlenség és az ártatlanok szenvedése. Leibniz amellett foglalt állást, hogy bár egyes esetekben homályban maradnak előttünk Isten szándékai, Ő hatalmában, bölcsességében és jóságában végül is

minden rosszat és szenvedést jóra fordít, a fizikai rosszat pedig egy magasabb jó elérése érdekében pozitívan is akarhatja.

Leibniz szerint ez a világ a létező világok legjobbika marad, melyben minden rossz igazolásra lel egy magasabb jóban, amelynek szolgálatában és érdekében működik. Míg Leibniz tekintélye a földrengés után csökkent, addig megnövekedett Voltaire népszerűsége, aki a katasztrófa után röviddel gúnyos költeményben reagált az eseményekre, a Candide című regényében pedig nyíltan szembefordult Leibniz szemléletével, elutasítva annak optimizmusát. Voltaire felvetéseit később Rousseau és Kant sem hagyhatták szó nélkül, így

a lisszaboni esemény az európai gondolkodás megkerülhetetlen témájává vált, és filozófiai értelemben az isteni Gondviselés elleni érvként szolgált.

A lisszaboni földrengés mementója a luzitán főváros óvárosában
a kármel-hegyi konvent épületegyüttese

Miközben Voltaire regényének hőse, Pangloss doktor bizonygatta, hogy „minden csodálatosan jól van”, illetve hogy „mindez a lehető legjobb; mert ha egyszer Lisszabonban vulkán van, ez semmiképen sem lehet másutt; mert lehetetlen, hogy a dolgok ne ott legyenek, ahol vannak, mert hiszen minden jól van”, addig egykori tanítványa,

Candide megfogalmazta az ember örök kételyét: „Ha ez az elgondolható legjobb világ, akkor milyen lehet a többi?”

Az eszme, miszerint ez a világ a létező világok legjobbika volna, örökre megrendült, és Leibniz bizakodó hangvétele pedig soha nem szólalhatott meg a maga erejében Voltaire szavai után.

A 2023-ban esedékes Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó helyszíne Lisszabon lesz. 2020. november 22-én, Krisztus Király vasárnapján, amikor mint stafétát, átadták a Szent Péter téren a lisszaboni delegációnak a világtalálkozó keresztjét, Ferenc pápa arról beszélt, hogy

a fiataloknak nem szabad lemondaniuk a nagy víziókról, és hinniük kell abban, hogy képesek megvalósítani Isten álmát ezen a világon.

Lisszabon városa eszünkbe juttatja az egykori földrengés helyszínét, a pápa fiatalokra bízott üzenete pedig mintegy hidat verhet a járvány sújtotta világ és a földrengés pusztította Lisszabon sorsa között. Ferenc pápa reményteli szavai ugyanis szélesebb értelmezési horizontra kerülnek, ha a Covid-19-járvány összefüggésében értelmezzük őket. Nem tűnik talán túlzásnak, ha kimondjuk, hogy a jelen krízishelyzetben hasonló gondolatok is megfogalmazódnak bennünk, mint a 18. századi európaiakban.

Miért engedi meg ezt Isten? Mi a szándéka ezzel? Egyáltalán van-e szándéka? A kezében tudja-e tartani a világ folyását?

Tóth Tihamér az idézett beszédében úgy folytatta érvelését, hogy egy gyermek halálának következményeit nem tudjuk felmérni. Ha számolunk a lehetséges jövőjének alakulásával, akkor gondolhatunk arra is, hogy Isten talán így óvta meg őt egy elviselhetetlen élettől. Ha pedig a gyermek örök üdvösségére gondolunk, akkor tudatosíthatjuk magunkban, hogy ő már szent, és ez mindenképpen tágabb perspektíva, mint egy akármilyen gazdag e világi élet. A teodicea tehát megmenthető, az Isten gondviselésébe vetett bizalom pedig helyreállítható talán.

Istennek van álma erről a világról, és ez az álom valóság lehet, ha hittel veszünk részt Isten tervében.

A közelmúltban jelent meg Walter Kasper bíboros és George Augustin szerkesztésében A kereszténység és a koronaválság című kötet, amely a koronavírus-járvány következtében kialakult helyzet teológiai értékelését kínálja. A könyv előszavában Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy „A koronavírus következtében kialakult válság mindannyiunkat váratlanul ért, akár a hirtelen kitörő vihar, és szerte a világon egy csapásra megváltoztatta az egyének, a családok és a munkahelyek életét, s a nyilvánosságot sem hagyta érintetlenül. Sokakat fájdalmasan ért, hogy elvesztették szeretett családtagjaikat és barátaikat. Sokan anyagi nehézségekkel kerültek szembe, mások pedig munkanélküliek lettek. (...)

Ez a drámai helyzet – írta Ferenc pápa – egyértelműen a szemünk elé tárta, mennyire sebezhető, esendő és mennyire rászorul a megváltásra az ember. Megkérdőjelezett számos olyan dolgot, amelyet biztosnak tartottunk, s a hétköznapjainkban – terveket és stratégiákat kovácsolva – építeni mertünk rájuk. A világjárvány olyan alapvető kérdéseket szegez nekünk, amelyek életünk boldogulását és keresztény hitünk kincsét érintik.

A válság olyan vészjelző, amely arra késztet, hogy átgondoljuk, hol húzódnak azok a mélyebb gyökerek, amelyek támaszt tudnak adni a viharban.

Arra emlékeztet, hogy sokan elfelejtettük és elhanyagoltuk az élet fontos dolgait,

s azzal a kérdéssel szembesít, hogy mi az, ami igazán fontos és lényeges, s mi az, ami kevésbé vagy csak a felszínen tűnik lényegesnek.

(...) a válság rávilágított, hogy szükséghelyzetben mindig rászorulunk mások szolidaritására, és arra késztet, hogy újult elhatározással a többi ember szolgálatába állítsuk életünket. Fel kell ráznia minket, hogy szembenézzünk a világszerte uralkodó igazságtalansággal, s fel kell ébresztenie, hogy meghalljuk a szegények és súlyosan beteg bolygónk segélykiáltását.”

Hogy mi a koronavírus-járvány értelme? Hogy mi ezzel Isten szándéka? Hogy miként válhat ez a lelkünk javára? A megrendültség már önmagában értékes lehet. Főként ha ez a megrendültség kizökkent bennünket a megszokottból, emlékeztetve arra, hogy az igazságtalanság és a közöny a civilizációk része lett. Az azóta bíborossá kreált Raniero Cantalamessa 2020 hamvazószerdáján arról beszélt Rómában a pápa jelenlétében, hogy a járvány rádöbbentett bennünket arra, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy a technológiánk és a fejlettségünk sem végtelen, és bizony az önhittség csúcsán szembesültünk azzal, hogy a törékenység ezt a technológiai civilizációt is jellemzi.

Kereshetjük tovább az emberiség nagy közös tanulságai mellett az egyéni tanulságokat is. Mindenekelőtt azonban jó emlékeznünk Pál apostol szavaira, amelyek már a hit érvei Isten végtelen jósága és mindenhatósága mellett: omnia in bonum – minden a javára válik annak, aki hisz.

Ennek tudatában kell ma, a koronavírus-válság kellős közepén belekiáltanunk a világba az evangélium üzenetét: „Ne félj!” Hiszen a járványnak is megvan a helye Isten tervében, mert ő nem felejtkezik meg rólunk, szeretett gyermekeiről.

Fotó: Wikipédia Commoms (A nyitóképen João Glama Strobërle Az 1755-ös földrengés allegóriája című alkotása látható.)

Magyar Kurír