Ferenc pápa a québeci Szent Anna-kegyhelyen: Jézus a kudarcból a reményre vezet!

Spanyolul elmondott homíliájának teljes fordítását közreadjuk.

Az emmauszi tanítványok útja, Lukács evangéliumának végén, személyes utunknak és az Egyház útjának a képe. Életünk – és hitéletünk – folyamán, miközben a szívünkben dédelgetett álmok, tervek, vágyak és remények megvalósulásán dolgozunk, gyarlóságainkkal és gyengeségeinkkel is szembesülünk, vereségeket és csalódásokat élünk át, és a kudarc érzése gyakran megbénít bennünket.

De az evangélium azt hirdeti nekünk, hogy éppen abban a pillanatban nem vagyunk egyedül, az Úr elénk jön, mellénk szegődik, éppen a mi utunkat járja egy kedves útitárs tapintatával, aki fel akarja nyitni a szemünket és lángra akarja lobbantani a szívünket. Így,

amikor a csalódások helyet adnak az Úrral való találkozásnak, az élet újjászületik a reménységre, és kiengesztelődünk önmagunkkal, testvéreinkkel és Istennel.

Kövessük hát ezt az utat, melyet úgy nevezhetünk: a kudarctól a reményig vezető út.

Először is ott van a kudarc érzése, amely a két tanítvány szívében fészkelte magát Jézus halála után. Lelkesen követtek egy álmot. Jézusba helyezték minden reményüket, és hozzá kapcsolták minden vágyukat. Most, a botrányos kereszthalál után hátat fordítanak Jeruzsálemnek, hogy hazatérjenek, hogy visszatérjenek korábbi életükhöz. Útjuk visszaút, mintha el akarnák felejteni az élményt, amely keserűséggel töltötte el szívüket, a Messiást, akit bűnözőként halálra ítéltek a kereszten. Letörten, „szomorú arccal” térnek haza (Lk 24,17). Az általuk támasztott elvárások semmivé foszlottak, a remények, amelyekben hittek, leomlottak, az álmok, amelyeket szerettek volna megvalósítani, csalódásnak és keserűségnek adták át helyüket.

Ez a tapasztalat a mi életünkben, a mi lelki utunkon is jelen van, amikor arra kényszerülünk, hogy változtassunk elvárásainkon, és megtanuljunk együtt élni a valóság kétértelműségével, az élet árnyékaival és gyengeségeinkkel. Ez történik velünk, valahányszor eszményeink az élet csalódásaival dacolnak, és gyarlóságaink miatt terveink füstbe mennek; amikor jó dolgokba fogunk, de nem tudjuk megvalósítani őket (vö. Róm 7,18); amikor tevékenységeinkben vagy kapcsolatainkban – előbb vagy utóbb – vereséget, hibát, visszaesést vagy bukást tapasztalunk. Ez akkor történik, amikor azt látjuk, hogy összeomlik az, amiben hittünk, vagy ami mellett elköteleztük magunkat, és akkor is, amikor bűneink és bűntudatunk súlya alatt érezzük magunkat.

Ez történt Ádámmal és Évával is, ahogyan az olvasmányban hallottuk: bűnük nemcsak Istentől idegenítette el őket, hanem egymástól is eltávolította őket. Nem tettek mást, csak egymást vádolták. És ezt látjuk az emmauszi tanítványoknál is, akiknek a Jézus-terv összeomlásából fakadó rossz hangulata csak meddő vitának adott teret. Ugyanezt láthatjuk az Egyház életében is: az Úr tanítványainak ezt a közösségét képviseli a két emmauszi tanítvány. Annak ellenére, hogy a Feltámadott közössége, a Golgota gonoszságának és erőszakosságának botrányával szemben elveszetten és kiábrándultan bolyong. Nincs más választása, mint hogy kézbe vegye a kudarc érzését, és feltegye magának a kérdést: mi történt, miért történt, hogyan történhetett?

Testvéreim és nővéreim, ezeket a kérdéseket mindannyian feltesszük magunknak; és ezek olyan égető kérdések, amelyek a Kanadában zarándokló Egyház szívében is felmerülnek, a gyógyulás és kiengesztelődés eme fáradságos útján, amelyen most jár.

Bennünket is, akik szembesülünk a gonoszság botrányával és Krisztusnak az őslakos testvéreink testében megsebzett testével, keserűség tölt el, és átérezzük a vereség súlyát.

Engedjétek meg, hogy lelkileg csatlakozzam a zarándokok sokaságához, akik felmennek a „szent lépcsőn”, mely Jézusnak a Pilátus praetoriumába való felmenetelére emlékeztet; hogy Egyházként kísérjem őket ezek között a fájdalommal teli szívből fakadó kérdések között: Miért történt mindez? Hogyan történhetett ilyesmi Jézus követőinek közösségében?

Ezen a ponton figyelnünk kell a menekülés kísértésére, amely az evangéliumi két tanítványban jelen van. Elmenekülni, visszamenni az úton, elmenekülni a helyről, ahol az események történtek, megpróbálni eltüntetni őket, keresni egy „csendes helyet”, mint Emmausz, hogy elfelejtsük őket.

Nincs rosszabb, mint elmenekülni, hogy ne kelljen szembenézni az élet árnyoldalaival. Ez az ellenség kísértése, aki lelki utunkat és az Egyház útját fenyegeti;

el akarja hitetni velünk, hogy a vereség végleges, meg akar bénítani keserűséggel és szomorúsággal, meg akar győzni arról, hogy nincs mit tenni, s ezért nem érdemes keresni az újrakezdés útját.

Az evangélium azonban feltárja előttünk, hogy éppen azokban a helyzetekben, amikor csalódottak vagyunk, és fájdalom jár át bennünket, éppen akkor, amikor elképedve tapasztaljuk meg a rossz erőszakát és a bűntudat szégyenét, amikor életünk folyója a bűn és a kudarc miatt kiszárad, amikor mindentől megfosztva úgy érezzük, hogy már semmink sincs, akkor jön elénk az Úr, és jár velünk. Az emmauszi úton tapintatosan közeledik, hogy megossza ezekkel a szomorú tanítványokkal csüggedt lépteiket. És mit tesz?

Nem általános bátorító vagy illedelmeskedő szavakat mond, nem könnyű vigaszt kínál, hanem feltárva a Szentírásban halálának és feltámadásának titkát megvilágítja a történteket és az eseményeket, amelyeket átéltek.

Ily módon felnyitja a szemüket, hogy új megvilágításban lássák a dolgokat. Mi is, akik ebben a bazilikában részesedünk az eucharisztiában, újraolvashatjuk a történelem számos eseményét.

Ezen a helyen már három templom is állt, de voltak olyan emberek is, akik nem hátráltak meg a nehézségekkel szemben, és képesek voltak – saját hibáik és mások hibái ellenére is – újra álmodni.

Így amikor száz évvel ezelőtt tűzvész pusztította el a kegytemplomot, nem hagyták magukat legyőzni, bátran és kreatívan felépítették ezt a templomot. És mindazok, akik a közeli Ábrahám-síkságról vesznek részt az eucharisztián, szintén érzékelhetik azoknak a bátorságát, akik nem hagyták, hogy rabságban tartsa őket a háborúnak, a pusztításnak és a fájdalomnak a gyűlölete, hanem tudtak újratervezni egy várost és egy országot.

Végül az emmauszi tanítványok szeme előtt Jézus megtöri a kenyeret, felnyitja a szemüket, és ismételten a szeretet Isteneként mutatkozik meg, aki életét ajánlja fel barátaiért. Így segít nekik abban, hogy örömmel induljanak újra útnak, hogy újrakezdjék az utat, hogy a kudarcból átlépjenek a reménybe. Testvéreim és nővéreim, az Úr ugyanezt akarja tenni mindannyiunkkal és az ő Egyházával. Hogyan nyílhat meg újra a szemünk? Hogyan gyulladhat lángra újra a szívünk az evangélium által? Mit tegyünk, amikor különböző lelki-anyagi megpróbáltatások miatt szomorkodunk? Amikor egy igazságosabb és testvériesebb társadalom felé vezető utat keresünk? Amikor szeretnénk felépülni csalódásainkból és megfáradásainkból? Amikor reméljük, hogy meggyógyulunk a múlt sebeiből, s kiengesztelődünk Istennel és egymással?

Csak egy út van, ez Jézus útja, az az út, amely maga Jézus (vö. Jn 14,6). Higgyünk abban, hogy Jézus velünk tart utunkon, és engedjük, hogy elérjen bennünket, engedjük, hogy az ő szava értelmezze a történelmet, amelyet egyénként és közösségként megélünk, és megmutassa nekünk a gyógyulás és a kiengesztelődés útját.

Hittel törjük meg az eucharisztia kenyerét, mert az asztal körül újra felfedezhetjük egymást mint az Atya szeretett gyermekeit, akiket arra hívott, hogy mindannyian testvérei legyenek egymásnak. Jézus a kenyeret megtörve megerősíti az asszonyok tanúságtételét, akiknek a tanítványok nem hitték el, hogy Jézus feltámadt! Ebben a bazilikában, ahol Szűz Mária édesanyjára emlékezünk, és ahol a Szeplőtelen Fogantatásnak szentelt kripta is található, ki kell emelnünk azt a szerepet, amelyet Isten a nőknek szánt üdvtervében. Szent Anna, a Boldogságos Szűz Mária, a húsvét reggeli asszonyok a kiengesztelődés új útját mutatják meg nekünk,

megannyi nő anyai gyengédsége kísérhet bennünket – mint Egyházat – újból gyümölcsöző idők felé, amelyekben magunk mögött hagyhatunk sok meddőséget és sok halált, s Jézust, a feltámadott megfeszítettet állíthatjuk a középpontba.

Kérdéseinknek, a magunkban hordozott munkának, a pasztorális életnek a középpontjába nem állíthatjuk sem magunkat, sem csalódásainkat, hanem őt, az Úr Jézust kell oda állítanunk. Minden dolog középpontjába az ő igéjét helyezzük, amely megvilágítja az eseményeket, és visszaadja látásunkat, hogy észrevegyük Isten szeretetének hatékony jelenlétét és a jó lehetőségét a látszólag elveszett helyzetekben is. Hasonlóképpen tegyük a középpontba az eucharisztia kenyerét, amelyet Jézus ma is megtör értünk, hogy életét megossza a miénkkel, hogy átölelje gyengeségeinket, hogy támogassa fáradt lépteinket és meggyógyítsa szívünket. És így, kiengesztelődve Istennel, másokkal és önmagunkkal a kiengesztelődés és a béke eszközei lehetünk abban a társadalomban, amelyben élünk.

Urunk Jézus, utunk, erőnk és vigaszunk, hozzád fordulunk, mint az emmauszi tanítványok: „Maradj velünk, mert esteledik” (Lk 24,29).

Maradj velünk, Uram, amikor a remény elhal, és a csalódás sötét éjszakája leszáll. Maradj velünk, mert veled, Jézus, utunk új irányt vesz, és a bizalmatlanság zsákutcájából újjászületik az öröm ámulata.

Maradj velünk, Uram, mert veled a fájdalom éjszakája az élet ragyogó hajnalává változik. Egyszerűen azt mondjuk: maradj velünk, Uram, mert, ha te mellettünk jársz, a kudarc megnyílik az új élet reményére.

Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír