Zenével évezredes üzenetekről – Pejtsik Péter Budapest Klezmer Miséje az Eucharisztia fényében

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) vonatkozásában először az 1938-as himnusz áthangszerelőjeként emlegették Pejtsik Péter nevét. Jóbarátja és a feladatra ajánlója, Kovács Ákos a zenészi sokoldalúságát emelte ki a téma kapcsán vele készült interjúban: „Péter csellóművész, az After Crying zenekar alapítója, profi vonóshangszerelő és dirigens, a karvezetői és karmesteri feladatokat is ő látta el a produkcióban.”

– Autonóm alkotóként az eucharisztikus himnusz frissítése kihívás, megoldandó feladat, zeneszerzői stílusgyakorlat volt, afféle „variációk egy témára”…?

– Miközben a köznapi életben gyakran rosszul tűröm, alkotóként kifejezetten jó, ihlető hatással vannak rám a kötöttségek, olyannyira, hogy akkor is önként vállalt „szabályokat” követek, amikor teljesen a saját műveimet írom. Ráadásul én az életem során készített több száz átdolgozást és hangszerelést is a leggyakrabban alkotómunkának fogtam fel. Mindenképp kihívás volt, hogyan lehet egy majdnem évszázados dallamot (és egyben egy több évezredes gondolatot) „ma született bárányként” láttatni. Ha sikerült jól megoldanom a feladatot, a mű tükrözi mindazokat a realitásokat, amelyekkel ma az Egyháznak meg kell küzdenie. Habár az átiratnak nem volt egyértelműen pozitív a fogadtatása, örülök, hogy hozzájárulhattam ehhez a produkcióhoz. Előre tudtam, hogy nem fogok tudni mindenkinek megfelelni. Az olyan egyházzenészi vagy közönségvélemények, miszerint „minek kellett hozzányúlni, jó volt az úgy”, vagy „nem kell próbálni tetszeni a mai világnak”, illetve „ha nem tetszik, amilyen az Egyház, nem kell idejönni, lehet máshova menni” már eleve szöges ellentétben álltak Erdő Péter bíboros úr felkérésével is, miszerint: szólítsuk meg a mai hallgatót. Hozzáteszem, ha az egyházzenében ez a – mindig is létező – szemlélet győzött volna, még mindig kizárólag gregoriánt énekelnénk. Pedig azért jó néhány művet sajnálnék az elmúlt ezredév egyházzenéjéből! Másokat persze nem annyira, de hát ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.
És valóban „variációk egy témára”: roppantul élveztem a (szakmai zsargonnal szólva) strofikus dal „átkomponálását”, azaz egy négy versszakon és refrénen át építkező, nagyobb zenei forma kialakítását, amiben a szövegábrázolás régi mestersége volt segítségemre. Számomra egyébként az a mértékadó változat, ahol kórus énekli a dallamot az eredeti, egyenletes ritmikával. Habár más országokban, szubkultúrákban az utóbbi évszázadban kialakult az egyházi énekek szabad ritmikájú előadásának hagyománya (gondoljunk például a gospelre), honi kulturális környezetben e hagyomány híján nehéz hasonló hatást kelteni. Egy fecske nem csinál nyarat, sőt úgy tűnik három sem, lett légyen az Ákos vezette fiatal énekesek produkciója bármilyen jó lelkületű és tehetséges is.

– Úgy tűnik, hogy a NEK ihletően hatott a különböző műfajokban alkotó szerzőkre, zenészekre, előadóművészekre. Megszületett az első lovári nyelvű mise, a Le Devleske, a programsorozat keretében elhangzik P. Armando Pierucci Eucharisztikus szimfóniája, és ebbe a sorba illeszkedik az Ön Budapest Klezmer Miséje is. Belülről jövő, spirituális „közléskényszer” eredménye, egy szakmai kihívásra adott válasz, netán a zenei kísérletezés része ez a mű?

– Érdekes egybeesése a felkérésnek és a belülről jövő, spirituális közléskényszernek. Ki-ki hite szerint láthat bele véletlent vagy szándékot. Erdő Péter bíboros indítványára és felkérésére született a mű, de azt is el kell mondanom, hogy először nem ez. A felkérésre először azt kezdtem el összegezve megírni, amit az Ó- és Újszövetség kapcsolatáról, az évezredes utakról és terhekről, a különböző istenképekről gondoltam, éreztem. Amikor a vázlatokat megmutattam a bíboros úrnak, ő meglepődve kérdezte: „Ó, hát ez ilyen monumentális? Számomra a klezmer egy könnyed, táncos muzsika!” Erre átírtam az egészet, csak az Agnus Deit tartva meg. Nagyon örülök, hogy ez így történt, mert ez a változat egészen új dimenziókat nyitott számomra az egyházzenében, de a hitéletben is. A régi vázlatok pedig egy Requiemben találták meg a helyüket, amelynek a bemutatója november 2-án várható. A Budapest Klezmer Mise előadásai közül egyébként a szeptember 8-ai bemutató nem regisztrációköteles, de mivel nem tudjuk előre az érdeklődők számát, a honlapomon nyitottunk egy saját regisztrációt, hogy ülőhelyet biztosíthassunk azoknak, akik előre jelzik részvételi szándékukat.

– Jó lenne, ha tisztáznánk az első pillantásra képzavarnak tűnő klezmer mise műfajbesorolást. A jiddis zene bevonásával egyfajta kiterjesztett ökumenizmusra, vallásközi párbeszédre utal a zene nyelvén? Esetleg úgy volt vele, mint a konvertita Mahler, aki az egyetemes „világdráma” szimfóniáiban előszeretettel használta fel és ötvözte szűkebb pátriája, Közép-Európa zenei hagyományait és hitvilágát?

– Nagyon jó és informatív a kérdés: valóban, mindezek együtt. Nagyon örültem a felkérésnek, mert már magát a műfaji meghatározást is – ha szabad ilyen kifejezéssel élnem – vagánynak, frissnek és gondolatébresztőnek találtam.

Magam nem zsidó családból származom, de a mise megírása és a vele járó kutatás, olvasás, tanulás és gondolkodás után úgy érzem, hogy amennyire keresztény vagyok, annyira zsidó is vagyok, éppen a zsidó-keresztény kulturális leszármazás okán.

És ezek a vallások, a beléjük kódolt gondolatok és nézetek főszereplői és formálói az említett egyetemes világdrámának. Formálnak minket és a leszármazottainkat is. Quam olim Abrahae – omnes generationes.

– Sokszor beszélt már arról, hogy tévesnek tartja azt a nézetet, amely a komolyzenét (klasszikus zenét) és a könnyűzenét élesen elválasztja. Ebből fakad, hogy az After Cryinggal és egyéb zenei projektjeivel Ön is tudatosan és folyamatosan átlépi ezeket a határokat? Röviden fogalmazva: Ön szerint nincs is komoly- és könnyűzene, csak kortárs zene?

De, szerintem abszolút van komoly zene is, meg könnyű zene is, meg nehéz zene is, meg tréfás zene is... Rengetegféle zene van.

De engedtessék meg, hogy ne fogadjak el egy olyan kategorizálást, ahol Mozart kifejezetten szórakoztató szándékkal, ablak alatti szerenádozás céljára írt divertimentói a „komoly” kategóriába tartoznak, amit székrecsegés nélkül, rezzenetlen arccal, csokornyakkendős áhítatban kell hallgatni, a King Crimson Starless-e pedig könnyűzene, ami egyben értéktelenséget is sugall. Sosem a zenével van a baj. Az is közkeletű mondás, hogy „csak jó és rossz zene van”, de ha alaposabban megvizsgáljuk, ez a mondat pont nem mond semmit, hiszen mindenkinek más a jó és a rossz zene, kultúrától, szubkultúrától függően. Sőt, amikor valaki rossznak nevez egy olyan zenét, amit más jónak talál, szoktam tréfásan mondani, hogy „ne légy rosszista” burkoltan arra utalva, hogy a másik ember kultúrájában akár központi érték is lehet az, ami neked szemét, s ezzel adott esetben az ő egész kultúráját minősíted.

– A klezmerben szintén lehetőséget látott a könnyű- és a komolyzene „egyesítésére”?

– Igen, nagyon is adta magát a lehetőség hogy a veretes, komoly egyházzenei hagyományt, amelyben gyermekkorom óta élek, felpezsdítsem a táncos lüktetésű klezmer zene utalásaival. Ahogy arra is, hogy az intézményes bűntudatnak, megbocsátásért könyörgésnek személyes, fájdalmas dimenziót adjak a jiddis dallamokon átszűrődő mélységes, évezredes szomorúsággal.

– A mű – Ön által vezényelt – előadásban az Operaház zenekara és a VoiceStation kórus mellett a felesége, Andrejszki Judit közreműködik énekes szólistaként, aki régizenei előadó, barokk szólista, csembalista, orgonista egyszerre. A Budapest Klezmer Mise egyenes folytatása mindannak, amit például az After Cryingban is tettek házaspárként a komoly- és a könnyűzene házasításával?

– Judit sallangmentes, tiszta, sokszínű hangja az After Cryingtól a Havasi Symphonic-on keresztül különböző filmzenékig és egyéb művekig számtalan produkcióban volt már segítségemre a különböző mondanivalók kifejezésében, tehát igen, ez egy hosszú sorozat folytatása. A hegedűszólókat a felvételeken magam improvizáltam, de az előadáson Kiss Balbinat Ádám előadásában hangzanak majd el. A VoiceStation vezetője egyébként a nagylányom, Pejtsik Panna, akit dalszerző-énekesként is ismerhet már az ország. Hosszú évek rengeteg film- és popzenei felvétele alatt alakítottuk ki azokat a szokásokat és normákat, amelyek ezt a fiatal és lendületes kórust képessé teszik szinte bármilyen zenei stílusú feladat kiváló megoldására. Az Operaház zenekarával együtt dolgozni szintén intenzív érzelmeket okoz: nagybátyám és mesterem, Pejtsik Árpád György, aki a múlt év végén hunyt el, negyven esztendőn át volt a zenekar csellistája. Sajnálom, hogy nem érhette meg, hogy a saját műveimet dirigálom a zenekar élén, mégis felemelő érzést ad ez a folytonosság.

– Röviden hogyan mutatná be a miséjét a címválasztástól a gondolati „vezérmotívumokig”?

– Azért lett a címe Budapest Klezmer Mise, mert a Budapesten rendezett eucharisztikus kongresszusra íródott. És Budapestnek, ahogy egyébként más közép-európai városoknak is, igencsak van elszámolni valója a hitével és történelmével.

Súlyos mondanivalót hordozó egybeesés, hogy nyolcvanhárom esztendővel ezelőtt épp az akkor is Budapesten tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus utolsó napján lépett hatályba hazánkban az első zsidótörvény.

Ezzel a szimbolikusan is értelmezhető ténnyel mindmáig nem néztünk szembe. A bemutatóra megjelenő „pro multis” című albumon – amely többek között a Budapest Klezmer Misét és az átdolgozott eucharisztikus himnusz számomra mértékadó változatát is tartalmazza – ezt kifejezendő szerepel Radnóti Töredékének megzenésítése is az After Crying zenekar előadásában. Radnóti versének utolsó szavát folytatva egy Ésaiás-szöveg, („Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak...”) megzenésítése és az ezt követő „Tantum ergo” teszi teljessé az album koncepcióját. A majd’ ezeréves himnusz számomra legfontosabb két sora és mondanivalója (Babits fordításában): „...és a régi Szövetséget új rítussal váltani”. És ez alatt én ennek az albumnak a koncepciójában egyáltalán nemcsak az Ó- és Újszövetség közötti átmenetet értem, hanem a mindenkori önvizsgálat és erkölcsi, etikai, emberségbeli megújulás lehetőségét és programját is. Úgy érzem, nagyon is volna min változtatnunk, de csak hagyományainkat erős górcső alá véve van esélyünk erre.

– Különleges kitérő, egy fejezet a pályafutásában, életművében ez a mise, vagy lesz, lehet folytatása?

– Először azt hittem, hogy egy különálló sziget lesz, mint néhány más megrendelésre készült darab. De a munkafolyamat során egyre inkább egymásba épültünk a művel, olyannyira, hogy végül kialakult körülötte a „pro multis” album, és ez – legnagyobb meglepetésemre – egy négy albumból álló sorozat addig hiányzó kezdődarabjaként találta meg a helyét. A második a Requiem pro voluntarie defunctis, vagyis a Requiem az önként megholtakért, a harmadik az After Crying készülő Ecce Homo című albuma, a negyedik pedig mindezek szubjektív értelmezése és jegyzetanyaga, a Kiűzetés a Paradigmából című szólólemezem lesz. Fontos számomra, hogy felismeréseim és ezekből adódó változásaim elmúlt évtizedekben bejárt útját megosszam mindenkivel, aki szívesen tart velem, mert egészen biztos vagyok benne, hogy ezek a gondolatok sokak életét megkönnyítik majd.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Csendes Krisztina/Pejtsik.com

Magyar Kurír