„Ne haragudj, nem értem” – Amerikai magyar valóság egy édesanya-kántor-tanár-lovász szemével

Jelenleg a passaici Szent István katolikus templom kántora és a New Brunswick-i Széchenyi Magyar Iskola igazgatója, négygyermekes családanya, aki hétköznapokon a Riding with Heart nevű lovasfarmon dolgozik gyógypedagógusként, hetente két este néptáncra jár férjével, szombaton tanít az általa vezetett magyar iskolában, vasárnap biztosítja a passaici magyar templom zenei szolgálatát és most épp adventi kórust is szervez. Antal-Ferencz Ildikó amerikai önkéntes tudósítónk riportját olvashatják.

„Sosem szerettem egy helyben ülni” – magyarországi előzmények

Anna Rákosligeten született, és hétévesen, közvetlenül a rendszerváltás után egy szomszéd kislány hívására elment a templomba. „Ez a meghívás olyan vonzónak tűnt, mintha moziba hívott volna. Nemsokára családostól templomba jártunk, szüleim beírattak hittanra, húgommal meg lettünk keresztelve, és aztán elsőáldozó is lettem. Szüleim hívők voltak, de korábban nem jártunk rendszeresen templomba, mert nem nagyon lehetett. Anyukám utólag elmondta, hogy a kommunizmus idején úttörővezetőként nem járhatott templomba, keresztapukám pedig azt mesélte, hogy állami cégben dolgozva a saját lánya keresztelőjére sem mehetett el.

Fiatalként nagyon megfogott a templomi közösség, sokan voltunk, sokat kirándultunk, jól éreztük magunkat.

Apácák tanítottak, és annak is volt egy varázsa. Nagyon szerettem a ministrálást is, amit egészen a férjhez menésem napjáig nagy örömmel vállaltam. Amikor férjhez mentem, egy fiatal pap került oda, és tovább virágzott a Rákosligeti Magyarok Nagyasszonya Plébánia” – nosztalgiázik lelkesen.

Életének következő állomása Hernád volt, ott ismerte meg az akkor (Tatárszentgyörgy és Táborfalva mellett) Örkényen szolgáló Balogh Laci atyát is, a jelenlegi passaici plébánost, s amikor utóbbi Amerikába került, az ő papjuk, a hernádi-pusztavacsi plébános átvette Laci atya három helyét is. Amikor a gyógypedagógus-tanító Anna és férje úgy döntöttek, hogy a sok utazás után (férje több kontinensen több hónapos, Dél-Afrikában egyéves kiküldetésben dolgozott) megállapodnak Magyarországon, olyan helyen akartak élni, ahol az addig bértartásban lévő lovaik is velük lehetnek. Így döntöttek a hernádi ház mellett.

Tanítói diplomáját már Amerikából fejezte be, az ott született negyedik, öt hónapos gyerekkel repült haza gyakorlatra, az elméletet pedig úgy végezte el otthon, hogy a férje már Amerikában volt, ő pedig a három kicsi és a várandósság mellett készült a költözésre, és közben tanult. Ez jól mutatja Anna rendkívüli munkabírását, ami a későbbiekben sem változott, s amire rákérdezve ennyit válaszol: „Sosem szerettem egy helyben ülni.”

Zenetagozatos diákként és később fiatalként több kórusban is énekelt, akár szakrális zenét is, de ez nem volt templomhoz köthető; Hernádon lett templomi kórustag és ott kezdődött a kántorság is. Amikor misékre hívták énekelni, szívesen ment; sőt, a kántorképzőt végzett Pelikán Ágival annyira jól tudtak együttműködni, hogy az első adventi éneklés hozta magával a többit: a karácsonyit, a nagyböjtit, az augusztus 20-it – így forrta ki magát a hernádi templomi kórus. S mivel a kórushoz nehéz volt találni kísérőt, Anna számára az adta a lendületet és a gyakorlási vágyat a hangszerekhez, hogy a kórusnak jó legyen. Gubicza Balázs hernádi diakónus így is másfél évig győzködte, mire beadta a derekát, és elkezdett gyakorolgatni. „Emlékszem, egy éjféli misén játszottam először, és olyan ideges voltam, mint soha életemben. Amikor megszólalt a csengő, a kottából semmit nem láttam; olyan volt, mint egy adásszünet alatti bolhás tévéképernyő, így mindent fejből játszottam le. Viszont utána éreztem:

ez egy hívás a számomra, szeretném folytatni, és már az sem zavart, hogy sokkal többet kell küzdenem a nálam tehetségesebbeknél, bár az énekléssel majd tudom kompenzálni.

Manapság már könnyebben ülök le a zongora vagy orgona elé, de ha új darabot kell betanulnom, most is elég sok időbe telik, amíg begyakorolom.” A zongora és orgona ugyanis egész más kézmunkát igényel; s az örkényi 70–80 fős kórust kísérő orgonaművész időnként rászánta az időt és megpróbált „zongoristából orgonistát faragni”. Anna ma is felhívja tanácsért; legutóbb például zongoraórát vett tőle, mert felkérték egyik gyereke iskolájában kísérni az iskolakórust.

„Nem szabad félnünk a változástól” – amerikai jelen

2016 elején költöztek Amerikába, Texasba, férje munkája miatt. Két év után áthelyezték New Jersey államba; így először New Brunswick közelében éltek, később házat vettek a virginiai Annandale-ben, meseszerű környezetben.

Ahogy Hernádon, máshol is a templom volt az „első bázisuk”. Dél-Afrikában is megkeresték a helyi katolikus templomot; Dallasban pedig a magyar szerzetesek alapította ciszterci apátságot, ahol a kilencvenéves Lelóczky Gyula atya ma is tart magyar nyelvű miséket havonta. Anna korábban jól viselte a változásokat, de Texasból nem akart eljönni és újrakezdeni az életüket, ezért eleinte tudatosan kerülte a New Brunswick-i magyar közösséget, nem akarva azt is elveszíteni: „Egészen addig húztam, amíg el akartam ajándékozni egy magyar gyerekjátékot, s aki átvette, a Széchenyi Magyar Iskolában tanított. Beszélgetésünk után egy héttel már én is ott tanítottam. Így tört meg az ellenállásom, és ez már hozta magával a többit. Felhívtam Juhász Imre atyát, hogy bejárhatnék-e gyakorolni az orgonához; onnantól kezdve mi is részt vettünk a Szent László-templom magyar miséin és rövid időn belül én lettem a kántor. Időnként Balogh Laci atya is megkérte helyettesíteni, s amikor a Szent István-templom korábbi kántora nyugdíjba vonult, felkért, vegyem át teljesen az ő feladatát.” Anna elvállalta, és rövid próbaidő után átjött Passaicra. Nemrég megszervezett egy alkalmi adventi gyerekkórust. 

Ami a Széchenyi Magyar Iskolát illeti, látva Anna vezetői képességeit, az akkori igazgató két év után felkérte, vegye át a vezetést, amit fél évi helyettesítés után elvállalt; harmadik éve végzi, a szülőkből álló iskolatanács és az önálló, lelkes és elkötelezett tanári gárda támogatásával. A valaha nagy magyar közösség kiköltözött a város „magyar környékéről”, de még mindig sokan vannak, így még mindig ők a keleti part legnagyobb magyar iskolája 80–85 családdal, azaz 100–150 gyerekkel, évfolyamként 10–15 fős osztályokkal, tíz tanárral, beleértve a Kőrösi Csoma Programon keresztül Magyarországról a diaszpórába egy évre kiküldött fiatalokat.

Anna szerint az iskola magas színvonalú oktatása hosszú évek tapasztalatán és a változásokhoz való alkalmazkodási képességükön alapszik.

Például jellemző ott is, hogy szülők tanítanak, de amikor gyerekük 14 évesen elballag (egy ún. ABC osztály, hat évfolyam és egy, a cserkészethez szükséges magyarság vizsgára való felkészítésből áll össze a nyolc évfolyam), ők sem jönnek többet, így minden évben újra kell szervezni az osztályokat és a tanárokat. Sokszor felmerült, hogy a nagyobbaknak is kellene valamilyen további program, de tanárhiány miatt még nem sikerült megoldani; egyedül felnőttnek szóló magyaroktatás (magyar mint idegen nyelv) van, általában két, most egy osztállyal.

Az iskolában ún. származásnyelvet tanítanak: a gyerekek meglévő nyelvtudással jönnek és ők azt fejlesztik tovább, magyarországi tankönyvekkel, csak időben széthúzva: az alsó tagozatos négy ves anyagot nyolc év alatt tanítják meg. Ez persze itt-ott kiegészül, hiszen a nagyobbaknak hozzá lehet tenni magasabb nyelvi ismereteket, vagyis idegen nyelvi ismereteket is átadnak, de mégsem olyan, mintha a magyart idegen nyelvként tanítanák. Ez volt a helyzet eddig, de a jövő lehet, hogy nagy változást hoz ezen a téren is. Az együtt élő nagy magyar közösség ugyanis kitermelt magyarul beszélő gyerekeket, és eddig nem is vettek fel olyanokat, akik nem beszéltek magyarul (a magyar mint idegen nyelvi osztályra soha nem volt elég tanár). Most viszont egyre nő azok aránya, akik gyengébben beszélnek magyarul, a jelenlegi óvodai keretre például ez már fele-fele arányban jellemző, amit egyre nehezebb integráltan kezelni. Az okok sokfélék: a szülők nem akarják, nem tudják vagy nem merik őket magyarul tanítani, így gyakran hiányzik részükről az elköteleződés és/vagy teljesen indokolatlan félelmeik vannak az otthoni magyar nyelvhasználattal kapcsolatban. Például vannak, akik az iskolai nyelvi programot (English as Second Language, ESL) megbélyegzésnek érzik. Gyakori az is, hogy tartanak attól, hogy a magyar nyelv miatt a gyerekük hátrányba fog kerülni az amerikai iskolában, ami szakmailag egyáltalán nem indokolt:

a gyerek akkor is felveszi a ritmust pár hónap alatt, ha óvodáig nem beszélt angolul.

De ha meg is van hozzá a szülői akarat, elköteleződés és kitartás nélkül nem megy a magyar nyelv otthoni használata sem. Ezt Anna a saját családjában is naponta megtapasztalja: „Tudomásul kellett venni, hogy bár a legnagyobb öt-, a harmadik kétéves volt, amikor kijöttünk, és jól beszéltek magyarul, innentől kezdve ők már mindent angolul tanultak meg először, így például a harmadik gyerek már nem is kapott angol nyelvi megsegítést az amerikai iskolában (nem vett részt az ESL programban), mert addigra már akcentus nélkül beszélt angolul. Bár a pedagógusszakma szerint ők nem származásnyelvi magyarok, én nem tudom őket anyanyelvinek tekinteni, mert mindegyiknek jobb az angol, mint a magyar nyelvtudása, és tisztában vagyok azzal is, hogy hátrányban lesznek az otthoni kortársaikhoz képest, amikor majd hazaköltözünk.” Ugyanakkor mivel az otthoni beszélt magyar nyelv kulcsfontosságú a tudás megőrzése tekintetében, ő is folyamatosan azon dolgozik, hogyan vegye rá gyerekeit arra, hogy egymás között és szüleikkel is magyarul beszéljenek.

A rászólás helyett például mostanában azt a megoldást választja: „Ne haragudj, nem értem.”

Gyerekei persze tudják, ezt nem kell szó szerint venni, mégis érzik a súlyát. Ha valamit nem tudnak elmondani, megengedi, hogy angolul elmondják és együtt lefordítják magyarra. Most ér tinédzserkorba a legnagyobb, nem szeretné, hogy beleszoruljon valami a nyelvakadályok miatt, és ebből pszichés, esetleg kapcsolati problémái legyenek.

Visszatérve a magyar iskolára, a másik nagy változás is, ami előtt most állnak, a gyerekek taníthatóságának változásából fakad: „Poroszos jelleggel nem lehet már tanítani, pláné hétvégén és pláne Amerikában, ahol az állami oktatás sem így működik.” Mivel a mindennapi élet változik, az is változik, mire van szüksége a mai gyerekeknek: az internet világában nincs értelme akkora lexikális tudásnak, mint korábban – ez igaz minden iskolára, bárhol –; ehelyett inkább képességekre, például elemzőképességekre van szükség, hogyan tudják összegezni, amit a világhálóról összeszednek, hogyan tudják eldönteni, mi valós és mi nem az – magyarázza. „Nem szabad félnünk a változástól, egy élő nyelvet és élő tapasztalatokat kell tanítani. Nagyon szép a régi irodalom, de be kell vonnunk az oktatásba a mai gyerekek számára olvasható, kortárs regényeket is” – hangsúlyozza tanárként és iskolaigazgatóként is. Megemlíti például Berg Judit A holló gyűrűje című regényét, amely a Mátyás-templom felkérésére készült, és ami Anna nagy kedvence lett, miután egy olvasótáborban ő kapta feladatul annak feldolgozását, így azóta, ha Mátyás királyról tanít, mindig használja ezt a könyvet is.

Mivel a rendelkezésre álló idejük nagyon kevés, nagyon hatékonyan kell tanítaniuk. A gyerekek koncentrációs képessége is sokat változott (romlott). Ilyenkor nagyon jól jönnek a gyógypedagógiai ismeretek: szomatoterapeuta és tanulásban akadályozottak pedagógusa tanári szakos hallgatóként, Anna is tanult differenciált oktatást, és ezt jól tudja hasznosítani ott, ahol a nyelvtudásban is nő a különbség az osztályokon belül. A másik jellemző probléma a lemorzsolódás:

ahogy nőnek a gyerekek, egyre nagyobb az ellenállás a hétvégi oktatással szemben, és ha a tanár nem elég jó és a szülő nem elég elkötelezett, könnyen abbahagyják.

Ezen segíthet például a nemrég bevezetett ballagási ünnepség. Az utolsó évfolyam, a cserkészvizsgára való felkészítés a nem cserkészek számára nem annyira motiváló, bármennyire is általános alapismereteket tartalmaz, de a ballagás bevezetése után volt olyan elmaradt diák, aki csak ezért visszajött.

Amióta az eredeti iskolaépületet bezárták, a magyar katolikus és református templom, a Magyar Amerikai Atléta Klub (HAAC) és szükség esetén (például ha egy szervezetnél programütközés van) a magyar cserkészek adnak ingyen otthont az osztályoknak. Ezért Anna nagyon hálás és ő szeretné, ha jó kapcsolatban lennének minden szervezettel, nyitott minden ötletre, ugyanakkor látja a korlátokat, mind a gyerekek és szüleik, mind a szervezetek részéről. Magánszemélyként nagyon örülne, ha több gyerek (és tanító) járna a templomokba, illetve aktívabban segítene a klub rendezvényeinek előkészítésében és venne részt az eseményeiken, de ez nem egyházi iskola (a környék amerikai egyházi iskolái egyébként jelentős mértékben elszippantják a magyar hívő családok gyerekeit a magyar templomoktól), intézményvezetőként nem gyakorolhat rájuk nyomást (ahogy tanárként és szülőként sem). A közösségek közeledésében, közös programokban látja a változás, a jövő lehetőségét. A református lelkész például tavaly kérte, hogy a szülők süssenek az adventi vásárra, ő vezetőként írt egy szívhez szóló levelet nekik, de maga is meglepődött, milyen sokan sütöttek. „Hasonló lépésekre és olyan megszólításra van szükség, amivel elérjük a mai gyerekeket és a mai szülőket – ez mindannyiuk felelőssége, sőt érdeke is, amit a magyar szülőknek azért is meg kell(ene) érteniük, mert ha ezek a magyar szervezetek bezárnak, akkor már nem jelképes tandíjjal kellene fedezni a magyar iskolát.”

Anna nemrég életének harmadik alapkövét, a lovakat is megtalálta Amerikában. Amikor legkisebb gyereke is iskolába ment, jelentkezett önkéntesnek a Riding with Heart lovasfarmra, ahol pár hónap után állandó munkát ajánlottak neki. Amikor arról érdeklődöm, ez a sok minden hogyan fér bele az életébe, és főleg: mit szólnak hozzá családtagjai, így válaszol: „Azért is tudtam, tudtunk annyi mindent csinálni, mert mindent együtt – a férjemmel és a gyerekeimmel – tettünk és mindannyian nagyon szerettük. Most, hogy már a nagyok kamaszodnak, igényük van másra is, így a korábbi családi zenei fellépéseket már nem vállaljuk, illetve a heti két néptáncra – amiről, ugye, nem is beszéltünk – csak a férjemmel, gyerekek nélkül járunk.

Lassítottunk, átszerveztünk, de sosem szerettem egy helyben ülni, és ez nem változott.”

Fotó: Tóth Anna Róza

Magyar Kurír