16 kiló papír és bő 30 év – Votin Katalin az amerikai magyarság szolgálatában

A beszélgetés során fordulatos, valaha szebb napokat látott amerikai magyar egyéni, családi és közösségi életút bontakozott ki. Antal-Ferencz Ildikó önkéntes amerikai tudósítónk riportja.

Zalából Amerikába

Amikor feltettem Katinak szokásos kérdésemet arról, hogyan került Amerikába, meglepő történetet mesélt. Zala megyében élő nagymamája elvitte az ő fényképét egy másik faluban lakó barátnőjéhez. Az Amerikában élő fiának annyira megtetszett a lány fotója, hogy amikor ’69-ben hazajött Magyarországra látogatóba, felkereste a Keszthelyen élő Katit, összeismerkedtek és hamarosan összeházasodtak. Mihály visszautazott, Kati pedig fél év múlva kivándorolt férje után New Yorkba, ahol 48 évet éltek együtt, férje 2014 karácsony estéjén bekövetkezett haláláig. „Van egy körülbelül harminc darabos fényképalbumom arról, hogy a férjem hány lánnyal próbálkozott megismerkedni; megtisztelő, hogy a végén engem választott (nevet). Magas, vékony, szőke és kék szemű lány voltam, ő pedig szerette ezt a típust. Nekem nagyon meg kellett fontolnom, hogy mit kezdek ezzel az ajánlattal, de bátor és vállalkozó szellemű lány voltam, így igent mondtam neki. Minket összekötött a természet szeretete. Turizmus szakra is jártam főiskolásként, így hivatalból is jártam a hegyekbe kirándulni, és ő is nagyon szerette a hegyeket: egy hegyvidéki kis faluból származott, amiről sokat mesélt nekem.”

Férje Nagykanizsán járt középiskolába a piaristákhoz, később Miskolcon volt egyetemista, ’56-os forradalmi szerepvállalása miatt nem vették fel a budapesti Műszaki Egyetemre, s mivel tudta, megfelelő munkát sem fog kapni, ’57-ben egyik öccsével elmenekült az országból Ausztria felé. Kétszer is elfogták őket, börtönbe is kerültek. Leendő felesége évekkel később épp a Markó utcai börtönnel szembeni Könnyűipari Főiskolára járt – kettejük sorsa így már azelőtt összekapcsolódott, mielőtt megismerték volna egymást. A férfiak végül a Murát átúszva jutottak Jugoszláviába. „Mindketten sportoltak, ezért voltak képesek erre a vakmerő dologra. Később, amikor hazamentünk, megnéztük a Murának azt a részét, nem nagyon tetszett nekem, még nyáron sem. Ronda, örvényes, gyors folyású folyó.” Mihály gépészmérnöki tanulmányait otthon nem tudta befejezni, de Amerikában továbbtanult és szerszámtervező mérnökként az Ideal Toy nevű játékgyárban helyezkedett el, ahol ő fordította Rubik Ernő első levelét kockájának tengerentúlra kerülésével kapcsolatban.

Kati Amerikába költözését megelőzte már néhány külföldi utazás, ami akkoriban nagyon keveseknek adatott meg. A középiskolában franciát és oroszt, a főiskolán németet, sőt sportklubjának köszönhetően eszperantót is tanult; a sportklubbal sokat kirándultak, még külföldre is eljutottak. A középiskolai földrajztanára Pozsonyba szervezte a ballagási bankettet, főiskolásként Németországban is járt, cseremunkásként. Amerikában a ruhaiparban helyezkedett el, mintakészítőként dolgozott. Mint mesélte, Amerikában a ’70-es években kézzel készítették a mintákat, miközben otthon az ipari ruhakészítésre készítették fel a főiskolai tanulókat, így fel kellett zárkóznia, több szakmai és egyéb tanfolyam (angol, gyorsírás) elvégzése után, munka mellett, egy ötéves esti iskolába is beiratkozott (Fashion Institue of Technology), ahova 27 évvel később visszament számítástechnikát tanulni. Később divattervezést is tanult; ő tervezte a lánycserkészek kötelező szoknyája helyett a nadrágszoknyát, lányainak cserkészruhát is szabott, varrt. 

Amerikai régi szép idők

Kati vallásos családban nőtt fel, és nemcsak templomba, hittanórákra is járt, amit akkoriban vidéken jobban eltűrtek, mint például a fővárosban, de ő akkor is járt rendszeresen templomba, amikor 1965–68 között főiskolásként Budapesten élt. „Amerikában a gyerekek születése előtt a férjem testvéréhez jártunk ki hétvégente New Jersey-be, a woodbridge-i magyar katolikus templomba és annak magyar eseményeire. A New York-i Szent István magyar templomba csak ritkán jutottunk el, tőlünk messze volt és sokat dolgoztunk, és ez így volt azalatt is, amíg a gyerekeink kicsik voltak.” ’75-ben született az első kislányuk, akit két fiú és egy kislány követett. A metropolisz szélén laktak, vidékies környéken; s amíg Kati dolgozott, sógornője vigyázott rájuk, így magyar nyelvű családi környezetben nőttek fel, viszont a helyi amerikai katolikus iskolába és a közeli templomba jártak szentmisére és hittanra is.

A New York-i magyar iskoláról és a cserkészetről a helyi magyar rádióból hallottak először; annak ellenére, hogy velük egy templomba jártak olyan magyar szülők is, akiknek gyerekei odajártak, mégsem hívták őket. Mihály ezt azzal magyarázta, hogy az úgynevezett „DP”-sek (displaced persons), azaz a Magyarországról a kommunista rendszer által ’49-ben kiutasítottak vagy elmenekültek erősen elhatárolódtak az ’56-os menekültektől. Jó részük Németországban maradt, a tengerentúlra költözők alkották kezdetben a magyar cserkészetet és alapították a magyar iskolát New Yorkban 1963-ban (Beke Imre és Szekeres Szabolcs irányítása alatt az első tanév végére nyolc osztály működött 107 magyar diákkal). Kati elmondása szerint nem érezték annak felelősségét sem, hogy a később érkezett magyarokat is beengedjék közösségeikbe; olyannyira, hogy egy ideig párhuzamosan két magyar iskola is működött, egymással versengve a diákokért.

A Votin család mégis csatlakozott hozzájuk, a magyar nyelv, illetve a cserkészkirándulások miatt. A változó létszámú (általában 45-75 fős) magyar iskola a Szent István-templom része volt; az utolsó ferences szerzetes, Csorba Domonkos nagyon támogatta őket: alacsony tandíjat kért, elsimította a problémákat az angol és a magyar tagság között. A templom szoros kapcsolatban állt a cserkészekkel is: azok is ott tarthatták meg a foglalkozásaikat és ünnepségeiket, a cserkészvezetők megkövetelték a gyerekektől a magyar iskolába járást.

A változások első szele

A ferencesek után Neil O'Connel ír plébános váratlanul és nagymértékben megemelte a tandíjakat, valamint egy kártérítési pereskedésig eljutott magyar rendezvényre hivatkozva egyéni biztosítások megkötését és folyosóőr állítását követelte az iskolától; a rendezvényeket szigorú feltételek között lehetett megtartani, ami sokkal több munkát igényelt a szervezők részéről, s az állami hivatalok sem könnyítették meg a munkájukat. Kati ’87-ben bekerült a magyar iskolát és a cserkészetet anyagilag és erkölcsileg is támogató Magyar Tanári–Szülői Egyesületbe (Parent-Teacher Association, PTA), amelynek hosszú ideig elnöke is volt (1990-2012 között), s ebben a minőségében rengeteget járt ügyintézni, saját munkaidején túl és családja mellett.

A magyar iskola sorsát nehezítették a gyakori vezetőváltások és az állandó anyagi nehézségek (a tandíjak a kiadások 65%-át sem fedezték), fennmaradását a támogatók adományai tették lehetővé, ezért állandóan újabb és újabb kreatív gyűjtéseket kellett rendezni, mint például a karácsonyi versesgyűjtemények vagy az iskolapólók árusítása. Ilyen volt a Szent Istvántemplom nagytermében tartott tulipános bál is, amit az Anyák Egylete, de legtöbbször a Magyar Jótékony Egylet nagylelkű szakácsai készítették elő, és sok kívülállót is vonzott az iskolások családjain túl. Arról, hogy az internet előtti korban ilyen események szervezése egy ekkora nagyvárosban – ahol egyre inkább szétszórva éltek a magyarok (és azóta méginkább szórványosodtak) – mekkora fizikai erőfeszítést igényelt, Kati sokat tudna mesélni: „A meghívókat meg kellett tervezni, sokszorosítani, kihordani a környéken lévő magyar üzletekbe, utazási irodákba és postázni a címlistára.”

A 1907-ben alapított Magyar Jótékony Egylet (New York Hungarian Charity Society) nem volt a templomi közösség része, de annak termeiben tartotta gyűléseit. Kati akkoriban hallott róluk először, a szervezet tagja lett férjével együtt, és kért tőlük támogatást a magyar iskola és a cserkészet számára. Több mint tíz éven át, évi ezer-ezerötszáz dollárt kaptak. Amikor az egylet vezetője lett (2009-től alelnök, 2013-tól elnöke), ennek többszörösével támogatták a magyar templomot a magyar mise megmaradása és a Szent Klára Egyesület visszaállítása céljából; jelentős összeggel a magyar iskolát, a helyi magyar cserkészeket és a külföldi magyar cserkészszövetséget, a Magyar Házat, valamint kisebb összegekkel a többi magyar (két református, egy baptista és egy görögkatolikus) templomot is. Rendszeresen szerveztek nagyszabású karácsonyi ünnepségeket a Szent István-templomban, ahol minden gyermek – alkalmanként akár száz is – kapott ajándékot. Mégis, a kétezres évek elejétől a templomba egyre kevesebb gyermek és család járt rendszeresen misékre. Bár Kati gyermekei már bérmálkoztak, segített megszervezni egy bérmálkozó csoportot a távolabb élő magyarokból.

A kétezres évek elején érkezett Angelo Gambatese plébánosnak, aki nagyon jóindulatú és segítőkész volt a magyarok irányában, nem emelt a bérleti díjakon és hordta az ajándékba kapott magyar iskolás pólót, így népszerűsítve azt. Akkoriban jött több huszonéves fiatal Erdélyből: péntek esténként például pingpongoztak, 30-35-en is összejöttek ilyenkor, néhányuknak az esküvője is ott zajlott a templomban. Voltak különböző foglalkozások is, például selyemfestés, a pár hónapig ott tartózkodó ferencesek előadásokat tartottak. Évtizedes hagyományként a világi bizottság népszerű utcavásárokat rendezett a templom előtt, a magyaros ételek és használt tárgyak bevételével a templomot támogatták, a cserkészek a parkolóban szórakoztatták a gyerekeket. A fiatalok összejöveteleinek 2008-ban egy kellemetlen nézeteltérés, az utcavásárnak a 2015-ös templomösszevonás vetett véget.

Templombezárás után

Kati elárulja: ő annak örül, hogy áprilisban volt a férje emlékmiséje, és az emlékmisén megtelt a templom, ami akkoriban már ritka eseménynek számított, de mivel mindenki ismerte őket, sokan eljöttek. Ahogy az utolsó, augusztusi misére is nagyon sokan eljöttek, messziről is. Az összevonásnak nevezett templombezárás után a Szent Mónika-templomban kaptak lehetőséget magyar nyelvű misére, de ott nagyon barátságtalanul viszonyultak hozzájuk; például Baker atya megígérte nekik, hogy a Szent István-templom melletti parkolót vasárnaponként továbbra is használhatják, de pár hónap után „nem találták a kulcsot”. Ráadásul ott nincs közösségi terem sem, így a magyarok többsége egy idő után átment a Szent József német templomba, ahol késérükre Ramsey atya befogadta őket, de vannak, akik ma is a Szent Mónikába járnak, angol nyelvű misére.

A magyar iskola és a cserkészet idővel teljesen levált a templomtól, de ez már a bezárás előtt elkezdődött. Kati személye garancia volt a magyar intézmények közötti szoros együttműködésre, de az őt követő vezetőknek ez már nem volt olyan fontos. Nem is tudja, milyen keretek között működik jelenleg az iskola és a cserkészet, de azt látja, hogy már nincs élő kapcsolat a templomi közösséggel. Jelenleg kisebbik fia az egyetlen cserkész, aki minden vasárnapi misén ministrál (másik három gyereke és hat unokája távol él), és még néhány hittanra járó gyerek (egy részük cserkész) jár a templomba. Kati szerint így igen kevés az esély bármilyen pozitív változásra a templomi közösség jövőjét illetően. „Nem látok semmilyen támogatást, semmilyen irányból, az itteni püspökség nem fogja elnézni nekünk, hogy nagy hibát követtünk el, amikor a magyar templom világi képviselője nem jelent meg az ügydöntő megbeszélésen, mert állítólag nem talált parkolóhelyet és hazament, így képviselet nélkül maradt a magyar közösség. Utólag ezt már nem lehet visszacsinálni. Örülök, hogy a bizottság mai vezetői, Winer Róbert és Perényi Ágnes még küzdenek, de nem tudom, van-e értelme. Épp ma jelentették be hivatalosan: megszűnik az egyetlen nyomtatott katolikus újság, ezután már csak online lesz elérhető. Szerintük ez a jövő. Hát, nem tudom... A közben családossá vált erdélyi fiatalok gyerekeiből és Róbert unokáiból álló, most kis létszámú hittancsoport tagjai kis eséllyel járnak majd vissza rendszeresen az elsőáldozás után.” Ennek ellenére ő most is segít, a mise utáni kávézásokat szervezi, amit régebben felváltva vállalt a Jótékony Egylet, a Szent Klára Egyesület, az Anyák Egylete és a világi bizottság. A Szent Klára megszűnt, a Jótékony Egylet és az Anyák Egylete kihalóban (előbbi utolsó rendezvénye a szervezet 111 éves ünneplése volt 2019-ben a templomban, a járvány kezdete óta nem szervezett semmit; utóbbit már csak 6-8 idős személy tartja életben), így a mise utáni kávézásokat elsősorban a bizottság szervezi, amely ma gyakorlatilag a rendszeres templomba járó 18-20 személyből áll.

Votin Katalin 1999-ben Amerikai Magyar Becsület Érdemrendet kapott az Amerikai Magyar Szövetségtől, köszönetképpen az amerikai magyarságért végzett áldozatos munkájáért. Az érmet Hilberth Tamás, a szervezet elnöke adta át egy nagyszabású esemény keretében, amelyen a környék összes cserkészcsapata, iskolája és egyesülete jelen volt.

Így búcsúzik: „Nagyra becsülöm, főleg most, amikor visszanézem az elmúlt 32 évet. Megmértem az összes könyvet és dossziét, ahonnan a riporthoz a képeket és a dokumentumokat kiválogattam: 16 kiló! Szomorú, ugyanakkor örömteli és büszke érzés, hogy én ezt mind végigcsináltam.”

Fotó: Votin Katalin

Magyar Kurír