Pázmányos régészeti felfedezés bizonyítja a honfoglaló magyarok kapcsolatát a Selyemúttal

Türk Attila, a PPKE BTK egyetemi oktatója, a Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszék tanszékvezetője köszöntőjében a budapesti rendezvény során bemutatott leleteket a bibliai mustármag példázatához hasonlította: parányiak, mégis „fává terebélyesedve” a honfoglalás kori régészet és történet új szempontú megvilágosításához segítenek.

Birher Nándor, a PPKE BTK dékánja köszöntőjét így kezdte: „Kardok hoztak össze bennünket – utalva a kiállított nagy jelentőségű leletre –, de a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek nem az a feladata, hogy a kardok köré szervezze a mondanivalóját. A Bibliában olvassuk, hogy

a kardokból szőlőmetsző késeket lehetne kovácsolni a végső időkben.

Ferenc pápa látogatásakor azt mondta nekünk: a kardok feszültsége helyett próbáljunk meg hidak lenni különböző kultúrák között. Ebben igyekszünk eredményesek lenni.”

A dékán beszélt a Pázmány BTK-nak a hazai közéletben betöltött szerepéről, hiszen ez az a kar, ahova országosan a legtöbben jelentkeznek. Ennek egyik oka, hogy Kelet és Nyugat között hídszerepet próbálnak betölteni, például a Hungary Helps által segítenek az üldözött örmény és szír keresztényeknek. A legújabb technológiákat alkalmazzák minden területen: a PPKE Információs Technológiai és Bionikai Kara például együttműködik a pszichológusokkal, hogy a viselkedés elemzésére automatikus rendszereket dolgozzanak ki a mesterséges intelligencia bevonásával. De mint mondta:

A leglényegesebb, hogy a bölcsész képes arra, hogy kis területről úgy szerezzen mélyreható ismereteket, hogy azzal az egész világlátása bővüljön.”

Birher Nándor rámutatott:

a történelem és a régészet az a tudomány, ahol a hídszerep nemcsak a nemzetek, hanem a korok között is megvalósul.

Az identitás fontos része, hogy a múltunkat, kultúránkat helyesen tudjuk értelmezni. Az egyetem régészeti műhelye a múlt hiteles megismerésével foglalkozik, 2017-től önálló tanszékként működik. Mint mondta, a magyarok biztosan ezer, kevésbé biztosan ezernégyszáz éves történetéhez hozzá tudjuk kapcsolni a kereszténység kétezer éves történetét. „Számunkra fontos. hogy a magyarsággal kapcsolatos elméleteket a katolikus püspöki konferencia el tudja helyezni a vallás és kultúra területére, megfelelő módon.”

Ezután Türk Attila beszámolt a Jászjákóhalma–Béke TSZ lelőhelyen végzett ásatásról. A 2021-es ásatási utómunka során került elő a szablya, mégpedig a bal felkar mellett, heggyel felfelé. Ezt a pozíciót régebben László Gyula a tükrös hitvilággal magyarázta, a hagyományőrzők azonban rávilágítottak, hogy ha felszíjazva teszik be a szablyát a sírba, más lehetőség nincs az elhelyezésére.

A rossz állapotú szablya Döbrentey-Dávid Szilvia restaurátor kezébe került, aki fehér pöttyöket fedezett fel a markolaton. A bécsi szablya markolatát, mely az egyetlen olyan honfoglás kori tárgy, mely soha nem volt föld alatt, rájabőr borítja. Ilyen „bőrfogakat” találtak a gnadendorfi honfoglalás kori sírban előkerült szablyán, melyeket az Indiai-óceánból származó porcos hal maradványaként azonosítottak, ugyanígy a nemesnádudvari szablyán és a karosi leleten is. Mivel e települések a Dunához és a Tiszához vannak közel, elsősorban tokhalbőrre gondoltak a kutatók. A hagyományőrzők megválaszolták azt is, mi a funkciója ennek a bőrdarabnak: a bőrfogak közti kis árkok elvezetik a nedvességet a tenyérből, biztosabb fogást tesznek lehetővé.

Fontos kérdés lett, hogy a hal a Kárpát-medencéből származik, vagy a honfoglalók importálták azt, mert ha importálták, az azt jelenti, hogy léteztek külkapcsolataik.

Azt tudjuk, hogy a nyugat-európai kalandozó hadjáratok során elődeink szereztek selymet, így felmerült, hogy netán onnan rájabőr is származhat. Ugyanakkor jelentős mennyiségben kerültek elő rájabőrös szablyák Ukrajna, Kaukázus és Kazahsztán területéről – ahol biztos, hogy nem honos az állat. Az ottani kutatók vetették fel a Selyemúttal való kapcsolat lehetőségét.

A PPKE régészei felvették a kapcsolatot a világon élő egyetlen magyar rájaszakértővel, aki Genfben lakik, és kutatásának középpontjában az Indiai-óceán és térségének fajai állnak. Megállapította, hogy a markolaton látható bőrdarab valóban a régióból származó hal bőre, szinte biztos, hogy rájáé.

A Selyemúttal való kapcsolatot ugyanakkor három másik tény is feltételezte. Találtak arab dirhemet honfoglalás kori sírokban, a selymet pedig annyira szerették elődeink, hogy feljegyzések szerint még a selyempárnákat is elvitték a templomokból, továbbá csaták után egy félrőfnyi selyemdarabért ki lehetett váltani a foglyokat.

Azért volt számukra ennyire fontos a selyem, mert a szövése sokszorosan sűrűbb, mint a lenvászoné, így télen fűt, nyáron hűt. A honfoglalás kori selyemleletekből egy olyan típus is előkerült, mely más szövésmóddal készült, és csak a közép-ázsiai régióban található. Nem beszélve arról, hogy a sírokból kauri csiga is előkerült, mely biztosan az Indiai-óceánból származik.

A nyolcvanas évektől elterjedt az a nézet, hogy a honfoglalás a besenyők előli fejvesztett menekülés nyomán történt. Az utóbbi években a leletek viszont azt bizonyítják, hogy a 940-es évekig magyar érdekszféra volt a Dnyeszter folyónál, a kapcsolatrendszer csak ekkor szűnt meg. Hatalmas anyagi potenciállal rendelkeztek a honfoglalók, emiatt a karavánoknak érdemes volt kereskedniük velük. A Selyemútra terelte a figyelmet az is, hogy az a 9–10. században különösen aktív kereskedelmi útvonal volt, a honfoglalók hozzá legközelebb a Kaukázus északi előterében tudtak kapcsolódni.

Derecskén ástak ki egy selyemkaftánt és selyemcsizmát, mely Szabó Krisztina textilrestaurátor művészhez került. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a lelet a Kaukázus északi előteréről származhat, itt ugyanis a 8–10. században kősziklába temetkeztek, mumifikálódtak a tetemek, a rajtuk lévő, ugyanilyen eljárással szőtt selyemből készült ruha pedig olyan ép, hogy akár ma is fel lehetne venni.

Kaukázusi eredetre utal a fajszi ásatáson előkerült melldísz is, mely egy honfoglalás kori nőé volt, ugyanakkor a kor női viseletéről kialakított képet is jelentősen megváltoztatta.

Döbrentey-Dávid Szilvia, a jászjákóhalmi szablya restaurátora hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a leleteket in situ, pozícióban tartva, földdel együtt becsomagolva szállítsák a restaurátor-műhelybe, mert így tudják a tárgyról a legtöbb információt megőrizni. (A feltárás során ugyanis az apró rájabőrdarabnak könnyen nyoma veszett volna.)

Mikroszkóp alatt szikével tisztítják a tárgyakat, mert ez kevésbé rongál, mint a vegyszeres tisztítás. Az ötéves restaurátorképzés alatt növény- és állattannal is foglalkoztak, a mikroszkópos vizsgálat ismert volt számára már akkor is, mégis meglepődött, amikor a szablya markolatán egy bőrdarabot vélt felfedezni.

A vastárgyaknál a legnehezebb feladat, hogy meg kell szilárdítani az átkorrodálódott, lemezesen szétvált vasat. Sok darabból kellett összeragasztani a szablyát, de elérték annak majdnem teljes, 777 milliméteres méretét.

Szabó Krisztina a feltárt ruhadarabokat ismertette, különösen a vereteket, melyek öntöttek és préseltek is voltak – az öltözet gazdája olyan nagy becsben tarthatta a ruhát, hogy pótolta a hiányzókat. Hangsúlyozta: a textil a földben könnyen szétporlik, csak igen lassan lehet felfedni és megtartani. Derecskén szerencsére elég jó minőségű volt a megmaradt anyag.

Türk Attila az előadások után elmondta: Stein Aurél már a 19. században foglalkozott a honfoglalók Selyemúttal való kapcsolatával. A külső kapcsolatok hatalmas jelentőséggel bírnak eleink hiteles megítélésében, így az Etelközben rengeteg ásatást végeztek az elmúlt időszakban.

Az esemény végén megköszönték a restaurátor kollégák munkáját, majd Birher Nándor az utoljára 1100 évvel ezelőtt ilyen állapotban lévő, frissen restaurált szablyát átadta a Jász Múzeum igazgatójának, Gulyás Andrásnak.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír