Átütő sikert arat minden korban – Szörényi László Dante egyetemességéről és Zrínyire tett hatásáról

– Munkássága rendkívül sokrétű és szerteágazó, de Dante alakja időről időre visszatér a tanulmányaiban. Hogyan alakult ki Önben ez a különleges érdeklődés a Commedia szerzője iránt?

– Még gyermekkoromban, otthon, a könyvespolcon láttam meg először Babits Isteni színjáték-fordításának háromkötetes díszkiadását. Apám rám szólt: a koszos mancsoddal meg ne merd fogni! Igaza volt. Én azonban ravasz voltam, és elkértem a szomszédban lakó Maleczky Oszkár operaénekes példányát, az nem volt bekötve. Tizennégy-tizenöt éves lehettem ekkor, azonnal elolvastam. Akkoriban éppen Scheuermann-kórral feküdtem otthon.

Mások is voltak, akik ilyen korán találkoztak Dantéval, és ők is a betegségük idején. Devecseri Gábor írja A hasfelmetszés előnyei. A mulandóság cáfolatául című visszaemlékezéseiben, már a halálos ágyán: „Tizenöt éves koromban egy kanyaró vált döntő hatásúvá egész későbbi költészetemre. Ekkoriban kaptam ajándékba Surányi Miklóstól az ő könyvtárának jellegzetes kékvásznas kötésében a Babits fordította Dante Poklát, amely aztán erősebben nyomta rá bélyegét versszerkesztésemre, mint választott mestereim költeményei, mint a világlíra odáig és aztán magamévá tett remekei, mint akár a magam későbbi fordításai, vagy magának Babitsnak saját versei. Ez a Dante-kötet és ez a kanyaró – mert ez tette lehetővé a kötet egy szuszra való elolvasását – áldása és átka lett későbbi költészetemnek. Kis átka, nagy áldása. Mert itt tanultam meg, hogy a versmondat olyan, mint valami katedrális. Külön épületrészei vannak, oldalhajói, épületdzsungelei, ág-bogai, és az egész mégis egységes. És minden része jelentősen tessékeli az olvasókat a másik, a sokadik részhez, és hogy egyetlen versmondat tere gyönyörűséges kirándulásoknak nyújt terepet, és izgalmas, az élvezetes nehézségek poklainak varázspálcával való felnyitása révén izgalmas visszakanyarodási lehetőségeket ad és követel. És itt feledkeztem meg arról, hogy a versmondat egy szál virág is, kő. Sőt kavicsdarab. Átlátszó üvegpohár, kispenge kérdés, kristályos kérdés. Akkor nincs kanyaró.”

Ugyanígy engem is megragadott Dante. Hatéves korom óta mindig olvasok, Arany és Babits egymás mellett voltak a polcon. Olvastam a Ráth Mór-féle tízkötetes, díszes Arany-kiadást. Arany imádta Dantét. Elolvastam a Dantéról szóló versét és a Zrínyi és Tassót. A Babits-féle Dante-fordítás kamaszkoromra eső megismerése után később kezdett Babits helyére kerülni nálam Kosztolányi, amivel nincs baj, mert ő is szerette Dantét. A Commedia költője teljesen befészkelte magát a szívembe.

– Évekkel ezelőtt az egyik tanulmányában Nimródról írt, mint aki ősmagyarként van jelen az Isteni színjáték Pokol énekében. Beszélne erről kicsit részletesebben? 

– Dante szinte minden sorának könyvtárnyi irodalma van, de talán ennek a Nimród szavait idéző sornak a legnagyobb: „Raphél mai amécche zabi almi.” (Én a Babits-fordításban megadott szövegalakot használom. Mások ezt a rejtelmes sort kis változtatásokkal másképp írják át. Általánosan elfogadott kritikai kiadása Danténak a mai napig nincsen.) A Raphél jelentése szerintem rabhely, ami börtönt jelent. A mai annyit tesz majd, tehát nemsokára, hamarosan. Az amécche magyarul olvasható amék-nek, vagyis az amelyik szó nyelvjárási változatának. A zabi-t pedig lehet szabi-nak olvasni, ami a szab ige egyes szám harmadik személyű alakjának, későbbi formájában a szabja szónak a megfelelője. Az almi magyarul olvasható állni-nak. Föltételezzük, hogy Dante rímkényszerből módosította az n-t m-re, az almi szó ugyanis a XXXI. ének 65. sorának palmi-jára rímel, maga pedig a 69. sor salmi-ját hívja rímül. Megjegyzendő, hogy sok kéziratban aalmi olvasható. Mai nyelven a sor jelentése tehát: „Rabhely majd, amelyek (vagy: amelyikkel) szabja (vagy: szab itt) állni.” Ha a felkiáltást az őrzésére bízott Kút peremén felbukkanó lelkekhez intézi – hiszen a felsőbb börtönparancsnoki engedéllyel Vergilius kíséretében mászkáló Dantéról nem tudhatja, hogy ő még testben él –, akkor csakis fenyegető és kárörvendő figyelmeztetésként értelmezhetjük a szavait. Nimród azt akarhatja mondani: „Tömlöc ez, amely tüstént kényszerít, hogy itt maradjatok!”

Nimród rabtársnak tekinti Dantét, és olyan nyelven szólítja meg, amelyen ő is beszél, vagyis magyarul.

Kálti Márk ugyanis Nimródot nevezte a magyarok ősatyjának. A krónikás a 14. században élt, Anjou Róbert Károly király idejében, ő a Képes Krónika szerzője. Sok nagyúr támogatta, köztük Zrínyi Miklós őse is. Nimród tehát az ősnyelvén szólítja meg Dantét, de Vergilius, aki már mindent tud, letorkolja. Dante sokfelé megfordult, járt Bolognában, Ravennában – ott is halt meg. Könnyen találkozhatott magyarokkal, akár a Bolognai Egyetemen, akár a Ravenna melletti magyar zarándokházban, ahol azok a magyar zarándokok szállhattak meg, akik utána hajóval a Szentföldre indultak. 

– Dante miért érdeklődött ennyire a magyar nyelv és Magyarország iránt?

– Mindig érdekelt Attila személye, ami érthető, ha az ember Aranyt olvas. Dantétól származik a legelterjedtebb korabeli „fake news”. Illetve nem ő, hanem a firenzei néphagyomány gyártotta ezeket. A Pokol XII. énekében ugyanis az olvasható, hogy Attila rombolta le Firenzét az utolsó tégláig, újjá is kellett építeni. A valóságban Totila volt Firenze lerombolója, de Dante a helyi hagyományhoz igazodva a hun királynak tulajdonítja ezt. A Paradicsomban egyetlen mintaszerű király van, V. István unokája, a magyar királlyá koronázott, de trónját soha el nem foglalható Anjou Martell Károly, a későbbi magyar uralkodó, Róbert Károly apja. Fiatalon meghalt, állítólag a nagybátyja mérgeztette meg a szentostyával. Dante egyébként utálta az Anjoukat, kivéve Martell Károlyt, akinek személyes barátja volt. Tőle, illetve fiától várja Magyarország boldogságát, ahogyan a Paradicsom XIX. énekében írja: „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja / magát félrevezetni már.” A fiatal Anjou-herceg 1294 márciusában Firenzében járt, és a küldöttségnek, amely fogadta, Dante is a tagja volt. Először valószínűleg csak az igazi lovagot, az udvari kultúra teljességének birtokában lévő irodalomértőt látta benne, de a Károly halála után több mint két évtizeddel megrajzolt Paradicsom-beli szereplő már a tökéletes uralkodóeszményt is hordozta. Valószínű, hogy Dante a névleges magyar királlyal, akit a barátjának tekintett, Magyarországról is beszélt.

– Ön kimutatta az Isteni színjáték és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposza közötti kapcsolatot. Miben áll ez?

– Zrínyi művében van egy rejtelmes sor, a XV. ének 108. strófájának utolsó soráról van szó. A teljes strófa így hangzik: „És minden angyal visz magával egy lelket, / Isten eleiben így viszik ezeket. / Egész angyali kar szép muzsikát kezdett, / És nékem meghagyták, szómnak tegyek véget.” Az angyalok szerintem csak úgy hallgattathatták el a költőt, ha ő maga is ott volt a szigeti hősök dicsőítésénél.

– Ki engedhette meg ezt neki?

– Az, aki az Isteni színjátékban Szent Lucia és Beatrice kérésére leküldte az életútja felén eltévedt költőért Vergiliust, vagyis maga Szűz Mária. De hiszen a múzsa helyett éppen őtőle kérte Zrínyi a segítséget, fel is keltve ezzel a mindig figyelmes Arany csodálatát, aki megdicsérte azért, hogy a csillagkoszorús égi hölgyet a Tassónál talált égi múzsából Máriává változtatta. Mária nyilván megadta a kért kegyet Zrínyinek, hiszen rögtön a segélykérés után a menny csarnokában, Istennél folytatódik az eposz. Ez a látomás tart egészen a szigeti Zrínyi és vitézei mennybeviteléig, és az angyalok azt tiltják meg a költőnek, hogy leírja az erre következő nagy mennyei ünnepséget.

– A Paradicsomban Dante találkozik a dédatyjával, Cacciaguidával is, aki a muszlimok ellen harcolva halt meg a Szentföldön. Zrínyi dédapja pedig Szigetvárt védelmezte mindhalálig maroknyi seregével I. Szulejmán oszmán hada ellen…

– A Paradicsom XIV. énekében Dante átkerül az ötödik égkörbe, a Mars egébe, és itt meglát egy hatalmas görögkeresztet a mennybolton, amely két, egymást keresztező, csillagszerűen izzó fényszalagból áll. A XV. ének elején e jelből hirtelen kiválik egy csillag, legördül a kereszt lábához, és megszólítja a költőt. Kiderül, hogy a dédatyja, Cacciaguida az, aki elmeséli, hogy mint Krisztusért a keresztes hadjáratban meghalt vértanú, azonnal a mennybe szállt: „Békémbe szálltam e vértanúságból.” A költő Zrínyi külön alkalmazza dédatyja ábrázolására a csillagot, és külön a sátán hadának legyőzésére küldött mennyei seregek jelvényéül a feszületet, amely a sötét égben világlik, tehát nyilvánvalóan csillagokból áll: „Ihon jün Zrininek ragyagó csillaga, / Ihon mozdulhatatlan tramontanája” (XIV., 1,1–2); „Gábriel magával azért egy sereget / Elvive gyors szárnyon, s jelül egy keresztet. / Fénylik vala az ég, merre röpülését/ Tartja az szép sereg, s az ő sietését” (XV., 34, 1–4).

– Zrínyi tehát Szűz Mária közbenjárására vált túlvilági látomás részesévé?  

– Igen. Zrínyi a Szűzanyától kért segítséget ahhoz, hogy feltárhassa költeményében a valót, tehát az igazat, és a benne rejlő üzenetet dédatyjáról, a szigeti Zrínyiről, akinek nemcsak mártírhalálában, hanem üdvözülésében is biztos. A kért segítséget megkapja, maga a Szentlélek diktál neki. Ez a legtipikusabb dantei alaphelyzet.

– Kelemen János Dante-kutató több mint húsz évvel ezelőtt megjelent könyvének címe jut eszembe, A Szentlélek poétája.

– Charles S. Singleton (híres Dante-tudós, 1909–1985 – B. D.) szerint

az Isteni színjáték alapfikciója az, hogy nem fikció, hanem utánozza a Szentírást azzal, hogy allegorikusan alkalmazkodik hozzá, illetve úgy, hogy Isten másik nagy könyvét, a Természetet olvassa szimbolikusan, azaz teljes realizmussal.

Visszatérve a Szűzanya közbenjárására: Zrínyi a földi eseményeken kívül tanúja lehet Isten mennyei haragjának, a fúria pokolbeli indulásának, a háromszor lehajló feszület csodájának, és látomása elbeszélését az angyalok csak dédatyja mennybevitele után fejeztetik be vele. A dédatya csillag formában – Dante szisztémája szerint az ötödik égkörből, a Mars egén – úgy jelenik meg neki, mint Cacciaguida a maga dédunokájának, Danténak. Megjósolja száműzetését és örökös bujdosását, egyúttal azonban megígéri neki az újbóli találkozást, hiszen – üdvözültként Isten elméjében olvasva – ő már azt is tudja, hogy majd még egyszer, végleg megnyílik dédunokája előtt a menny kapuja. Zrínyi, a költő viszont, aki a feszületet központi szimbólumként használja, mely végigvonul az eposzon, nem a megboldogult őssel, hanem magával a kereszten függő Krisztussal jósoltat. Dante is atyjának hívja ősét, mint Zrínyi a magáét. A firenzei keresztes lovag ugyanúgy egy hősi és erkölcsös kor tanúja, mint ahogyan az idealizált Szigetvár szemben áll a jelenkor már romlott Magyarországával. Zrínyi, a költő saját Krisztus-követő, bizonyos értelemben  messianisztikus magatartására ugyanúgy rávetül ez a jóslat, illetve a dédatyja üdvözülése – „Lássák pogány ebek: az ki Istentől fél, / Soha meg nem halhat, hanem örökkön él” –, mint ahogyan Dante egyik legnagyobb szakértője, Giorgio Petrocchi pontosan a Cacciaguida-jelenet kapcsán vonja le a következő tanulságot: „Többé nem az Agár és nem is az Égi Küldött, hanem ő maga, Dante lesz az, aki – Színjátékának üzenete segítségével – hirdetni fogja a világnak a megváltás és a megújulás igéit.”

– Számomra egészen elképesztő, hogy egy hétszáz évvel ezelőtt keletkezett irodalmi alkotás, az Isteni színjáték ennyire megtermékenyítőleg hat valamennyi művészeti ágra. Tudósok ezrei kutatták a titkát, és még mindig nem jutottak a végére. Biztos, hogy a Szentlélek ihlette ezt az eposzkatedrálist.

– Még a képregény-irodalom is felfedezte magának! Valószínűleg komolyan vehetjük azt a Boccaccio által fenntartott hagyományt, mely szerint Dante latinul kezdte el írni a Színjátékot, de rájött arra, hogy a latin nagyon fontos. Ezt bizonyítják a latin nyelven írt versei is. Felismerte: ahhoz, hogy véghez vigye, amit vállalt – vagyis beleszóljon a világ dolgaiba –, népnyelven kell írnia, közérthetően, hogy mindenki megértse. Bár azt is írja: ha valaki érteni akarja őt, üljön meg a padkán, és jól élesítse az eszét. Az Isteni színjátékot egyszerre szánja imakönyvnek, kalendáriumnak és tankönyvnek. Dante nem árul zsákbamacskát, prédikál és tanít, mint ahogy a szentbeszédnek is ez a két alapműfaja. Az egyik a homília, a másik a katekézis. Ez a kettő elválaszthatatlan Danténál. Csak így tud eljutni a tanítás végcéljához, a hitre ébresztéshez.

Mivel azóta sem nagyon változott a világ állapota, érthető, hogy Dante átütő sikert arat mindenütt, minden korban.

Egy ferrarai dantista professzor barátom Amerikában járt tanulmányúton, s amikor hazaérkezett, azt mondta: minden jobb amerikai egyetem csődbe jutott, mert Dante annyira népszerű ott, hogy kiterjesztették az oktatását nem csak az olasz szakosokra, hanem mindenkire. Az is mehet Dante-órákra, aki egyetlen szót sem tud olaszul, nekik angolul tanítják, részletes kommentárokkal. Sokszor használaton kívüli templomokban folyik ez a sajátos hitoktatás.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó:Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.